Babázunk – amikor még csak eszik és alszik

Kezdhetném a kórházban töltött napokkal is, de bevallom őszintén, abból nem sokra emlékszem. Nem volt rossz élmény, nem volt kiborítóan fárasztó, egyszerűen csak eltelt, miközben vártam, hogy mehessünk végre haza, és elkezdődjön kis családunk életének új fejezete.

Nem tartottam a hazameneteltől, tudtam ugyan, hogy nehéz lesz, de mindenhonnan azt hallottam, hogy ilyenkor még szinte csak esznek és alszanak, és akár a Háború és békét is elővehetem, bőven lesz időm olvasni szoptatás közben, illetve utána, amikor békésen elalszik az ölemben. Így utólag, talán jobban kellett volna figyelnem a „szinte” szóra.


Mert valóban evett és aludt is, de ez messze nem töltötte ki az egész napunkat. Meglehetősen sok idő maradt, amikor valahogyan szórakoztatni kellett volna a kislányunkat. De mégis, hogyan? Játszunk? Meséljek neki?  Mondókázzunk? Vagy csak sétáljunk fel-alá? Be kell vallanom, nem voltam felkészülve. Bár nem tudom, fel lehet-e egyáltalán készülni. A terhesség az más. Ott szinte percre pontosan tudtam, mi történik a méhemben, mikor éri el a babám a borsó majd a narancs méretét. Bújtam a szakirodalmat, tudtam mit egyek-igyak, mennyit sportoljak, milyen zenét hallgassak, hogyan kommunikáljak Vele. Volt fogadott szülésznőm és dúlám, akik végigkísérték a várandósságomat, mindent megbeszéltünk, nem is ért meglepetés. Az utolsó hónapokban készültünk a szülésre, gyakoroltam a légzést, meditáltam, néztem gyönyörű videókat  születésekről, gyűjtöttem a pozitív energiákat, és végül nagyjából úgy is zajlott minden, ahogy megálmodtam. De a fejemben valahogy idáig tartott a folyamat. Valószínűleg úgy gondoltam, jobb, ha egyszerre csak egy lépésre koncentrálok, mindig a soron következőre. Csak az nem állt össze a fejemben, hogy a szülés után már nem lesz idő felkészülni a következő lépcsőfokra, ott már nincs pihenő szint, azonnal lépni kell tovább.

Az sem teljesen igaz, hogy nem készültem, hiszen voltunk csecsemő gondozási tanfolyamon és elolvastam az összes kiadványt, amit a védőnénitől kaptam. Így tudtam, hogyan kell pelenkázni, fürdetni, büfiztetni, és mivel kezdjük majd fél év múlva a hozzátáplálást. Na és persze elméletben mindent (na jó, sok mindent) tudtam a szoptatásról, hiszen a segédfüzetek, felkészítések, beszélgetések szinte kizárólag erről szólnak. Persze tudom én, hogy ez a legfontosabb, de ahogy előző bejegyzésemben is írtam, „valójában azok a legnyugisabb percek, órák, amikor a gyermek éhségét kell csillapítani. Mert hiszen tudjuk, mi a szükséglet, és előbb-utóbb azt is megtanuljuk, hogyan elégítsük azt ki. A tanakodós, esetleg kétségbeesős szakasz akkor kezdődik, amikor nem éhes, mégsem alszik, sőt, sok esetben sír is.” Egyik felkészítő tanfolyam sem szólt arról, hogyan szórakoztassuk gyermekünket.

Ha az idősebb gyermekkel rendelkező barátnőimet faggattam, hogy mégis mihez kezdtek a csöppséggel, amikor nem aludt és nem is evett, rendre ugyanazt a választ a kaptam, ami miatt az egész napos evés-alvás ciklusról kialakult tévképzetem megszületett, hogy emlékeik szerint ilyen nem nagyon volt. Na ez nem sokat segített, okosabb nem lettem tőle, és még kezdtem is gyanakodni, hogy valamit rosszul csinálunk, mert nálunk bizony előfordul. Nem is ritkán.

De szerencsére nem estünk kétségbe (legalábbis két sírás között soha). Azt hiszem ez is a természet nagyszerűsége, meg a hormonok segítsége, hogy nem engedik meg a kétségbeesést. Jó-jó, néha elbizonytalanodik az ember, de mégiscsak teszi dolgát, jobb híján kísérletezget.

Még nagyobb szerencse, hogy kislányunk jól viselte ezt a kísérletezgetést. Lelkesen hallgatta az altatónak szánt tizedik Tankcsapda számot is, és nem reklamált, hogy legalább egy gyerekdalt megtanulhattunk volna. És azt is szó nélkül tűrte, miután felismertük, hogy a nyári 40 fokban mégsem a hosszú újjú body, zokni, hálózsák összeállítás a megfelelő alváshoz, és egy este alatt végigpróbálgattuk a hosszú ujjú body magában,  hosszú ujjú body zoknival, rövid ujjú body magában, rövid ujjú body zoknival, rövid újjú body zoknival és hálózsákkal, rövid újjú body csak hálózsákkal, rövid ujjú body kardigánnal és mindezek takarós vagy pelenkás változatait.

És bár akkoriban ez okozta a legtöbb fejtörést, az emlékek olyan nagyon átalakulnak, hogy ha ma kétségbeesetten felhívna egy barátnőm, és megkérdezné, hogy mégis mihez kezdjen az éppen nem evő, és nem is alvó újszülöttjével, mit csináltam én ilyenkor, visszagondolnék és csodálkozva azt felelném: „De hiszen akkor még egész nap csak aludt és evett!”

lejegyezte: felhőjegyzet

A képet köszönjük Marcipánfotónak

http://www.flickr.com/photos/marcipancat/8536423647/