Megy
most egy sör reklám a tv-ben, ami arra figyelmeztet, hogy merjünk álmodni, emelt
fővel járni és vegyük észre, hogy a pohár félig tele (!) van.
Szeretem
ezt a reklámot. Sört ugyan nem valószínű, hogy ennek hatására fogok vásárolni,
de mindig emlékeztet arra, hogy pozitívan szemléljem a dolgokat. Sajnos ez még
nem megy automatikusan. Mert lehetnék magasabb és vékonyabb, lehetne több a
fizetésem és a nap is süthetne többet. Ha összeszedném magamat, biztos, hogy
mindig tudnék legalább száz dolgot találni, ami lehetne több, szebb, jobb. És
lássuk be, néha jól is esik körbevenni magunkat panasszal, belemerülni az ön-
és közsajnálatba. De nem akarok túl sok időt tölteni ezzel, élvezni akarom az
életet úgy, ahogy van!
Szeretnék úgy élni, ahogy a nagymamám, aki úgy ment el,
hogy azt tudta mondani, semmit nem bánt meg az életben, és semmit sem csinálna
másként. És neki el is hiszem. Mert ő aztán tényleg mindig pozitívan szemlélte
a világot. Mindenben a jót látta meg, mindenről jót feltételezett. Mindenről és
mindenkiről. Ha valakiben már végképp nem talált semmi jót, akkor is
megjegyezte: „ Pedig olyan szép ember!”
Hogy
honnan volt ez az óriási mértékű optimizmus? Nem tudom. Biztos, hogy nem azért
volt derűlátó, mert könnyű élete volt. Talán az egyik ok az, hogy szerette a
munkáját. Még nyolcvan évesen is annyit
tett-vett a kertben, amitől én két napig feküdnék itthon izomlázzal küzdve. De
ő szerette csinálni, soha nem is úgy tekintett rá, mint munka. Számára a
földművelés volt az élet. Ugyanakkor főzni például nem szeretett. Nem is igen
csinálta. Hét elején megfőzött egy nagy fazék egytál ételt, utána azt ette
egész héten. Nem azért, mert nem engedhetett volna meg többet magának, de
felmérte, hogy mi fontos neki, és ami nem volt az, arra nem pazarolt a
kelleténél több energiát.
A
pozitív szemléletére szerintem nagyon jó példa az, ahogyan a háború utáni
időkről mesélt. Minidg azt mondta, hogy egy óriási szerencsének köszönhetik,
hogy a nulláról talpra tudtak állni. Valóban szerencse volt? Nagyim egy Pest
közeli kis faluban élt friss házasként a háború után. Nem volt munka, elment
hát a Hold utcai piacra, hátha kell egyik kofának segítség. Nem várt ő ezért
fizetséget sem, csak nem akart tétlenül ülni otthon. És itt jön az általa sokat
emlegett szerencse faktor: egyik kofa megkérdezte, tud-e krumplit szerezni.
Tudott. Attól a naptól kezdve naponta kétszer szállt fel a vonatra egy ötven
kilós zsákkal a vállán és a Nyugati pályaudvartól gyalog cipelte azt be a Hold
udvari csarnokba. Ebből szép lassan összejött annyi, hogy vetőmagokat tudjanak
venni.
Nem
lehet összehasonlítani az életemet a háború utáni évekkel, de nehezen tudom
elképzelni magamról, hogy bármilyen körülmények között a „szerencsés” jelző jutna eszembe, ha nekem
kellene megélnem mindezt.
Ezért
tanulom, és emlékeztetem magamat, hogy az, hogy hogyan látjuk a dolgokat,
nagyon sokszor rajtunk múlik és csak döntés kérdése, hogy a poharat félig
üresnek vagy félig telinek látjuk-e!
A kép forrása: sandiegofengshuiblog.files.wordpress.com
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése