Szerelemre vágyom.
Arra a tíz centivel a föld fölött
járósra. Amikor egyáltalán nem érdekelnek az élet apró-cseprő dolgai. Amikor
minden és mindenki megszépül a szerelem ködén át nézve és amikor minden egyszerűnek
tűnik. Amikor nincsenek elháríthatatlan akadályok és megoldhatatlan problémák,
mert bármin felül tudok emelkedni, olyan könnyűnek érzem magam és az életet.
Amikor bármilyen őrültségre képes vagyok, amikor bármit el tudok érni, amikor
bármeddig el tudok menni.
A mámorra, a bizsergésre a gyomromban, a
letörölhetetlen mosolyra az arcomon. Vágyom az érzésre, hogy feloldódom az
életben, hogy visz, sodor és nem kellenek kapaszkodók, nem kell mentőöv. Amikor
én is sodrok és az is jön velem, aki nem akar, mert érzi a lendületet, az
energiát.
Hány éves koráig lehet az ember ennyire szerelmes? Ez csak a
fiatalok kiváltsága? Vagy ez nem korfüggő? Bennem van még vajon a tűz?
Megélhetem még? Ez is csak a „hormonok tánca”? Nem bánom. Vágyom a
szerelemre...
lejegyezte: fonóművek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése