A szülésznők
gyilkos tekintettel néztek rám. Mondom a dokinak, megfejelve még a helyzetet,
hogy ugye nem gondolja, hogy elmetszi a gátamat. Nyelt egyet és szelídséget
magára erőltetve közölte, hogy majd meglátjuk. Végül mégis majdnem beavatkozás
nélkül született a kisfiam. Gátmetszés persze lett és picit megnyomta a doki a
hasamat, de csak épphogy.
Az érzés, amikor kibújt és tudtam, hogy vége – orgazmus-szerű élmény volt. Elöntött a boldog megkönnyebbülés. Szerencsére a baba jól volt, csak az arcocskáján voltak apró bevérzések a hosszú és gyötrelmes szorítás miatt az alagút végén. És rögtön meg is kaptam. Csak addig vitték el, míg összeraktak. Na az még szép volt. Feküdtem reszketve, kiszolgáltatva és éreztem, ahogy csöpp-csöpp
folyamatosan folyik a vér sebemből. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire jöttek. Mielőtt összevarrt a doki, fogott egy hosszú pálcát egy vattával a végén és úgy éreztem, alulról feltolva a torkomat törli vele. Borzalmas volt. Nem számítottam rá, ilyet még nem hallottam. Végtelennek tűnő öltések, aztán vége. Sokáig könyörögtem reszketve, mire hoztak egy takarót. De a két óra megfigyelés alatt apuka besétált hozzám, karjában egy apró manócskával, télapósapkában. Azt mondta, az enyém. Az első mondatom, amikor megláttam így hangzott: „jól nézd meg, mert az tuti, hogy a büdös életbe többet nem szülök még egyszer” – persze nem így lett, de ez már a második történet.
Hónapokig tartott, mire megbocsátottam magamnak azért, mert akkor nem is érdekelt igazán a kisbabám. Idegennek tűnt, aki pokoli kínokat okozott nekem. Jó kislányként azért azonnal megszoptattam és a fülébe énekeltem a Vukot, amit végig a várandósság alatt. És amit aztán egyéves koráig nonstop hallgatott és nézett, mert erre mindig megnyugodott. Hajnal három óra tizenkettő volt. Végül mégis akkor született, amikorra Ági jósolta. De már két órával hamarabb is megszülethetett volna, maga a doki jött utána oda hozzám (miután megkönnyebbült, hogy életben vagyunk és nem is volt semmi komplikáció) és azt mondta, igazából ez a baba simán kibújhatott volna otthon is. Szerinte az én félelmem miatt nem sikerült. Bölcs, kedves doktor úr! Igaza volt. Nem bántott az otthonszülésért. Azt mondta, arra csak az vállalkozzon, akiben szemernyi kétség sincs. A gátmetszésem elképesztően fájt, arra is azt mondta, nincs oka, azért fáj annyira, mert nem tudom elfogadni, hogy végül mégis szükség volt rá. Azt hiszem, ebben is volt igazság.
Úristen, anyukám!!! Öt órakor jutott eszünkbe, hogy felhívjuk. Újabb bűntudat hegyek. Anyukám életének leghosszabb két órája volt. Ottmaradt a lakásban, ahol vajúdtam és várta, hogy mi történt velem, hogy szóljunk. Elfelejtettük. Sajnálom, anya. És köszönöm, hogy velem voltál.
Az érzés, amikor kibújt és tudtam, hogy vége – orgazmus-szerű élmény volt. Elöntött a boldog megkönnyebbülés. Szerencsére a baba jól volt, csak az arcocskáján voltak apró bevérzések a hosszú és gyötrelmes szorítás miatt az alagút végén. És rögtön meg is kaptam. Csak addig vitték el, míg összeraktak. Na az még szép volt. Feküdtem reszketve, kiszolgáltatva és éreztem, ahogy csöpp-csöpp
folyamatosan folyik a vér sebemből. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire jöttek. Mielőtt összevarrt a doki, fogott egy hosszú pálcát egy vattával a végén és úgy éreztem, alulról feltolva a torkomat törli vele. Borzalmas volt. Nem számítottam rá, ilyet még nem hallottam. Végtelennek tűnő öltések, aztán vége. Sokáig könyörögtem reszketve, mire hoztak egy takarót. De a két óra megfigyelés alatt apuka besétált hozzám, karjában egy apró manócskával, télapósapkában. Azt mondta, az enyém. Az első mondatom, amikor megláttam így hangzott: „jól nézd meg, mert az tuti, hogy a büdös életbe többet nem szülök még egyszer” – persze nem így lett, de ez már a második történet.
Hónapokig tartott, mire megbocsátottam magamnak azért, mert akkor nem is érdekelt igazán a kisbabám. Idegennek tűnt, aki pokoli kínokat okozott nekem. Jó kislányként azért azonnal megszoptattam és a fülébe énekeltem a Vukot, amit végig a várandósság alatt. És amit aztán egyéves koráig nonstop hallgatott és nézett, mert erre mindig megnyugodott. Hajnal három óra tizenkettő volt. Végül mégis akkor született, amikorra Ági jósolta. De már két órával hamarabb is megszülethetett volna, maga a doki jött utána oda hozzám (miután megkönnyebbült, hogy életben vagyunk és nem is volt semmi komplikáció) és azt mondta, igazából ez a baba simán kibújhatott volna otthon is. Szerinte az én félelmem miatt nem sikerült. Bölcs, kedves doktor úr! Igaza volt. Nem bántott az otthonszülésért. Azt mondta, arra csak az vállalkozzon, akiben szemernyi kétség sincs. A gátmetszésem elképesztően fájt, arra is azt mondta, nincs oka, azért fáj annyira, mert nem tudom elfogadni, hogy végül mégis szükség volt rá. Azt hiszem, ebben is volt igazság.
Úristen, anyukám!!! Öt órakor jutott eszünkbe, hogy felhívjuk. Újabb bűntudat hegyek. Anyukám életének leghosszabb két órája volt. Ottmaradt a lakásban, ahol vajúdtam és várta, hogy mi történt velem, hogy szóljunk. Elfelejtettük. Sajnálom, anya. És köszönöm, hogy velem voltál.
Két napot voltam
hajlandó a kórházban maradni, azt is csak azért, mert nem akartam a
biztosítékot kiverni azzal, hogy mindezek után két óra múlva távozunk. De
intéztünk egy fizetős különszobát, ahol a férjem és anyukám felváltva volt
velem. A drága apuka a földön aludt, hogy éjjel is dajkálhassa elsőszülött
kisfiát. A csecsemős nővér háromszor jött be, őrültnek nézve minket, hogy adjuk
már oda a síró gyereket, elviszi egy kicsit, hadd pihenjünk. De nem adtuk egy
percre sem. Miért? Mi vállaltuk. Otthon se viszi el majd senki, ha bömböl
éjszaka. (Bömbölt is, sokat, kikopott körbe a szőnyeg a végtelennek tűnő éjszaki
körözéstől apuka karjában.) Majd két és fél nap után végre eljöttem saját
felelősségre. Az orvossal békében, jókedvvel váltunk el. Egyes nővérek azonban
kihasználták a két napot arra, hogy felváltva bejöjjenek fitogtatni felettem
hatalmukat és le-nem-normálisozzanak és közöljék, legközelebb meg ne próbáljam
az otthonszülést. Hiszen gyakorlatilag gyilkos vagyok, aki meg akarta ölni a
gyermekét. Meghallgattuk és nem válaszoltunk. Aztán hazajöttünk.
Ülni se tudtam a gyötrelmes úton hazafelé, és a hab a tortán az volt, hogy amikor végre itthon kiszálltam az autóból, anyukám óriási lendülettel a két kapaszkodó ujjamra vágta véletlenül a kocsiajtót és elsétált, engem némán üvöltő rabságban hagyva. Sokáig érdekes alakja volt az ujjaimnak. De itthon voltunk és minden rendben volt. Két évig szopizott. Fokozatosan szerettem bele a fiamba. Benjaminnal lassan egymásra hangolódtunk és család lettünk.
Ülni se tudtam a gyötrelmes úton hazafelé, és a hab a tortán az volt, hogy amikor végre itthon kiszálltam az autóból, anyukám óriási lendülettel a két kapaszkodó ujjamra vágta véletlenül a kocsiajtót és elsétált, engem némán üvöltő rabságban hagyva. Sokáig érdekes alakja volt az ujjaimnak. De itthon voltunk és minden rendben volt. Két évig szopizott. Fokozatosan szerettem bele a fiamba. Benjaminnal lassan egymásra hangolódtunk és család lettünk.
Ágiékkal
leültünk pár hét múlva, babástól, apástól és gyógyító-terápiás beszélgetéssel
helyreraktuk lelkemben a történteket. Majdnem. Az igazi gyógyulást a második
szülésem hozta el. Ez a következő történetem.
Benjamin, „a
szerencse fia” ma is szerencsés kiskrapek, kiskorában naponta talált valamit az
utcán. Rászolgált a nevére. Megtanított rá, hogy nem történhet mindig úgy,
ahogy azt elterveztük. Hogy a természet erői erősebbek az embernél. Hogy
elsöpörhet a fájdalom. Hogy meg kell tanulni belelazulni a fájdalomba. Hogy nem
szabad görcsösen akarni. Hogy kitartott kér órán át a szülőcsatornában. Azóta
is érzékeny, érző lélek. Jó férfi-társ lesz belőle. Nem otthon bújt ki, de így
kellett lennie. Így is természetesen született, háborítatlanul. Csak engem
háborgattak kicsit, őt hál’ Istennek nem.
lejegyezte
kedves vendégünk, Kádár Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése