Oldalak

2016. január 4., hétfő

Újév

Nem is olyan régen jött az Újév. Mint mostanában minden évben, fenyegetően közelített, és amikor az árnyéka ránk vetült, pont a konyhában üldögéltünk. Te meg én.

Úristen! Már itt az Újév! – mondom én. Hol? Mi? – mondod te. Hát Új-zélandon! Már visszaszámoltak! Most van a hurrá, az éljen és a szabad a csók! Mi meg itt állunk talpig neglizsében és azt se tudjuk, mi legyen velünk? Menjünk el bulizni? Maradjunk itthon, nézzünk tv-t? Berúgni be lehet itt is ott is, mertugye ismét eltelt egy év és hiába vizslatjuk a helyzetet, csak az idő halad…, el…, mellettünk… Ezt nem lehet józanul kibírni.  – mondom én. Na jó, nem bánom, menjünk! Mit szeretnél, utcabált vagy házibulit? Az éttermes nagyon kiöltözős-koncertes-ünneplésről – asszem – kicsit lekéstünk, de ahogy mondod, berúgni mindenütt be lehet,
mertugye nehéz tiszta fejjel elviselni az embereket ilyenkor, amikor mindenkin kitör az ünneplés– mondod te. Nemtom mi legyen, bulizhatunk, de hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, nincs egy rongyom se amit felvehetnék. Azt hiszed, viccelek vagy klisét puffogtatok itt neked, ahelyett, hogy kapnám magamat összefelé, de hidd el, nincs. Persze, ahogy ismerlek, most azt forgatod a fejedbe, hogy jól odateszed majd nekem, hogy berúgni bármibe lehet, mertugye nem lehet bírni ezt az őrületes tempót, ahogy a fogyasztói társadalom ránk tukmálja a feleslegesebbnél feleslegesebb cuccokat, de hidd el nekem, öltözni muszáj! – mondom én. Khmm… – mondod te. Na jó, legyen házibuli, aztán amúgy is lemegyünk az utcára. Csak ez a szoknya ne lenne már megint szűkebb, mint volt egy hete. Hiába volt a papolás, hogy csínján a töltött káposztával és a kocsonyával és a bejglivel és a szaloncukkerrel, most aztán lassan tényleg… mondom én, mikor te közbevágysz, hogy Hagyjuk a ruhatáradat! Értettem, ki kell cserélni, nem kellenek az érvek, amúgy sem számítanak… kész vagy már, induljunk lassan már Kínában is túl vannak az ünnepeken (pedig nem is most van a Kínai Újév) – mondod te. Azonnal kész vagyok, csak arcot festek magamnak, légy türelmes jó partner és vess magadnak kártyát amíg elkészülök, lássuk mit hoz neked az új év. Apropó, mi mit viszünk, mert hogy üreskézt ugye nem nagyon mehetünk? Tojáslikőr, gin-tonik, bor vagy pezsgő… vagy ebben a sorrendben. Csak majd a kijövetelnél is meglegyen a fifo elv. – mondom én csücsörített ajkakkal. Menjünk máááááár, minden kézben, csak a te kezed hiányzik a kabátod ujjából! Menjüüünk már. – mondod te. Ok-ok, kész is vagyok, csak épp egy lehelet parfüm, egy pár fülbevaló, hozzá illő bross vagy nyakék – melyik legyen? – karkötők, neeeem ez nem jó, várj, van itt egy másik…, és a gyürükék…; Na, hol a csizmám? Segíts, a cipzár…, nem tudok lehajolni. Kabát – vigyázz összerontod a frufrumat, fésülködhetek újra! Hol vagy már! Induljunk! Most jut eszedbe kimenni a mosdóba, rám melegszik a kabát – hadarom én.

… és elindultunk, aztán a buliban valahogy szétváltak az útjaink, az utcai köszöntéskor nem is találtalak sehol… Újévi puszi nélkül őgyelegtem egy darabig, majd a társaságtól is elszakadtam. Eltévedhettem, mert az utca sem volt ismerős. Idegenül, egy idegen világban és kissé részegen… A lámpa alatt az utca közepén ült egy macska. Ugye nem fekete, reménykedtem… De!  Az volt, egészen fekete és elindult. Vajon mit mond az álmoskönyv erre? Három lába volt és átment előttem az úton. Ott álltam egyedül, Szilveszter hajnalban.

Lehet, hogy nem kellett volna ennyire berúgni és mégiscsak meg kellett volna fogadnom valamit, hiszen ott járt az Újév…

lejegyezte egy kedves vendégünk


a kép festmény részlete, az alkotó munkái itt: www.agnikeli.com

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése