Pékség mesék - Ha itt az idő, menni kell…

Ma úgy indult a hét, mint már három hete, minden hétfő.

Odaértem időben, hiszen hajnalban alig van forgalom, a megszokott friss kenyér illat fogadott a boltban, kipakoltam és hajrá! A megszokott kora reggeli arcok jöttek, a péksüteményeikért. Szinte becsukott szemmel is ki tudtam volna szolgálni őket, de én figyeltem, hisz nálam az áru mellé ingyért jó szó dukál. Rá szoktam adni! Ekkor az egyik kedves vevőm mindig mosolygós szemében, ezen a reggelen, zavart és érthetetlenséget láttam.  Kérte a szokásos reggeli sütijét s a pénztárnál, fizetés előtt ennyit mondott: - „Se nem dohányzott, se nem ivott, mindig egészségesen táplálkozott…”- Nem nagyon értettem, csak néztem rá kérdőn. És ekkor elmondta:

- A barátom. A barátom volt,
évek óta együtt pecáztunk. Sok, igazán sok halat fogtunk ám. ha tehettük állandóan kinn ültünk a stégen, jó levegőn voltunk. Ez számít, nem?- Bólogattam, nem nagyon értettem, hogy hová akar kilyukadni.

- Mindig kinevettem őt – folytatta -, hogy miket eszik, de irigyeltem, hogy vannak elvei és kitartása is hozzá. Én nem bírtam megállni, zsírost zsírossal, fehér kenyeret fehér kenyérrel, pedig kóstoltam a salátáit, de nem voltak nekem valók. És képzelje, ma hajnalban meghalt. Szívinfarktus! A felesége hívott nemrég. Ötvenkettő éves volt, ép, egészséges, jókedvű, igazi jó barát.  De mit tehetünk, ha itt az idő menni kell! –mondta. Láttam az arcán a fájdalmat, az értetlenséget és a döbbenetet. Mit lehet erre mondani két diós búrkiflivel a kézben?

 - Sajnálom… - ennyit bírtam hozzá tenni, ő pedig elindult kifelé. Az ajtónál elköszönt, de láttam rajta, hogy nem itt és nem a jelenben van. Talán a vízparti stégen volt barátjával, akinek most mennie kellett…

Lejegyezte: Tintaflinta