Viola

Ha arra érkeztem haza az iskolából, hogy egy ismerős szatyor az előszobafalat támasztja és mindenféle földi jó - gyümölcs, sütemény, csokoládé - kandikál ki belőle, már tudtam, hogy ő van itt. Viola. Csalogatóan fel is csengett kedves kacagása a konyha vagy a nagyszoba felől, csakhogy tudjam, merre induljak, hogy megölelhessem.

Viola a nagynéném volt, bár kora szerint a nagyanyám lehetett volna. Testvérei közül az öt lányból csak ő kapott virágnevet. Ez nem lehetett véletlen. Gyönyörű volt, mint egy virágszál, a fiúk versenyeztek a kegyeiért. Mikor eladósorba került, gyakran zengett föl szerenád a kis ház kerítése előtt. Táncolni járt, ott ismerkedett meg későbbi férjével. Nagyon szép pár voltak, szép nagycsaládot alapítottak. Imádta a gyerekeket, és ez az érzés – saját tapasztalatból tudom - kölcsönös volt. Ha jártában, keltében gyerekekkel találkozott, mindig volt hozzájuk egy-egy kedves szava. Magam is tanúja voltam, mikor egy mosdatlan kis purdéra csodálkozott rá a piacon és azt mondta neki: -„Eszem azt a gyönyörű szemedet! De hazavinnélek, te kis fekete rigó!” Bizony jól is járt volna az a kiskölök, akit így „elrabol”. Szeretettel ölelő karokban, kényeztetésben, általa készített finom falatokban soha nem volt hiány az otthonában. Anyukám jóval fiatalabb volt nála, pici kislány volt, mikor nővére férjhez ment és elhagyta a családi fészket, de mindig fordulhatott jó tanácsért vagy vigasztaló szóért hozzá.

Viola idén nyár végén, kilencvenegy évesen halt meg, hosszas és méltóságteljesen viselt betegség után. Legyengülve is olyan tartás és nyugalom áradt belőle, ami mindig is jellemezte. Talán férjére és a fiára gondolt, akik hosszú évekkel megelőzve őt már várták odaát?  A temetése nagyon megrázó volt. Elhangzott egy vers, mely az édesanyákról szólt, és oly annyira illett az ő személyiségéhez, hogy tolultak a könnyek a szemembe. És nem csak én sírtam. Közben azt a koszorút néztem, amit mi helyeztünk koporsója mellé, hogy utolsó útján kísérje. A koszorú egyik fenyőága lengeni kezdett, mintha jelezné: „Tudom, hogy mire gondolsz és velem van a szíved! Ne szomorkodj! Isten veled!”

Míg lépdeltünk kifelé a ravatalozóból, izgatott pusmogás támadt az unokák körében: „Láttad? Itt volt az öreg! Eljött a mami régi hódolója!” Anyukám elmesélte később, hogy már feleség és anya volt, mikor egy férfi szerelmes lett a még mindig gyönyörű Violába. Mivel az illető úrnak is volt már családja, megmaradt plátóinak ez a szerelem. De a sírig tartott, vagy azon is túl tart még, míg a hódoló szíve meg nem szűnik dobogni. Vannak, akiket szeretni kell, mert az ő szívük is tele van szeretettel.


a kép családi fotó

lejegyezte Vica