Lehet ez?

Leírom inkább neked, jó? Olyan nehéz ezt elmondani…

Titkos életet élek. Eddig csak úgy magamban, csendben figyeltem azt, ahogy mozdul ott belül valamit. Halkan, nagyon halkan. Mélyen nagyon mélyen.

De hadd kezdjem az elején. Az én házasságom egy szövetség volt. S ezt mindketten tudtuk. Szövetkeztünk a férjemmel, hogy jól élünk együtt, sokat utazunk és gyerekeket nevelünk. Így valahogy. Hittem abban, hogy majd megjön a szerelem is. És járt nálunk, de aztán, amikor terhes lettem, kapta magát és odébb állt. Kínozott a hiánya éveken keresztül. Előbb csak vártam, aztán hitegettem, végül már büntettem magam és a körülöttem lévőket. Addig küzdöttem, amíg nem éreztem, hogy fáj. Szinte mindegy volt, hogy kinek, csak legyen valami érzés – és ezt volt a legkönnyebb előidézni. Persze sokat sírtam… aztán egyszer csak elfogyott a könnyem és elfogyott a fájdalom is. Már nem vártam semmire és nem reménykedtem semmiben, már bántani se akartam senkit és semmit. Becsuktam minden ajtót és ablakot.

Ekkor ez egyik gyerekkori barátom meglátogatott, csak úgy, ahogy barátok beugranak egymáshoz. Beszélgettünk vagy két órát, majd elment. És visszahívott telefonon, hogy hozna nekem egy ajándékot, ha elfogadom, de törődni kell vele és munkát ad legalább 14 évre. „Hozd!” - határoztam - „Holnap hozhatod”. Elmondtam a férjemnek, nem volt kifogása, csak megrántotta a vállát, - „Neked kell majd gondját viselned. Ha akarod, hát legyen”. És másnap megérkezett ő. Kicsi volt és esetlen, egy nyomorult alomból szabadították ki, kérdéses volt, hogy megmarad-e. Tényleg törődni kellett vele, sokat és még ma is, nap mind nap törődni kell. De velem csodát tett. Azon a napon, amik a vakogó kis ajándékát elhozta, a barátom elmondta, hogy milyennek lát engemet. Nagyon fájt, iszonyatosan fájt belenézni a tükörbe, amit elém tartott. Fájt látni, hogy mit tettem magammal. Azt mondta, hogy ez a kis lény tud segíteni abban, hogy megváltoztassam az egészet, csak hagyjam. Hagyjam és figyeljek az érzéseimre.

Azóta is ezt tanulom. Lassan és kínlódva engedtem, hogy érzés szikrák egyáltalán elinduljanak bennem, még tovább tartott míg elhittem, hogy ezek az érzések nem tilosak, nem állítják a fejére a világomat és nincs saját akaratuk. Sokáig tartott míg megtanultam őket újra kimutatni és hinni bennük. De azt hiszem sikerült. Legalábbis már érzek. Érzek félelmet: féltem az enyéimert, és érzek haragot, haragszom, hogy nem tekint rám a férjem már nőként, csak a gyermeke anyjaként, és szeretet, ahogy a gyermekem lépésit számlálgatom a nagybetűs élet felé és ahogy látom, hogy  közte és a négylábú segítőm között kialakul az egy életre szóló barátság. Érzem, hogy ember vagyok és érzem, hogy van testem, amire figyelnem kell és érzem, hogy van agyam, amit használni kell és érzem, hogy van lelkem, aminek szintén vannak szükségletei. És ezekért tennem kell, mert én vagyok a felelős. Ennek a drága négylábúnak köszönhetem, hogy visszataláltam az útra, hogy rájöttem, hogy nincs senki, aki helyettem erőt fog feszíteni, nekem kell felvenni az elejtett szálakat.

Még az út elején vagyok és úgy érzem titkos életet élek, de elindultam, megmozdultam és megmozdult bennem valami… Nem vagyok képes igazán megosztani még senkivel, olyan törékenynek érzem ezt az állapotot, és mégis teljesen el tud tölteni erővel. Néha úgy érzem hegyeket tudnék mozgatni, de még csak titokban örömködök a mocorgáson, nehogy elillanjon nekem...

lejegyezte: egy kedves vendégünk