Pedig annyiszor megfogadtam, hogy nem teszem többet... Hiszen erről szól a bizalom - a szeretet két ember között. Vagy nem? Mert nem! Nem és nem firtatom a másik magán dolgait mindaddig, amíg ő nem jön oda vele hozzám. Ebben hiszek és bíztam benne, hogy ha így állok a dolgokhoz itthon, ezt majd nagyra értékeli a környezetem. És mégis megtörtént! Ezek szerint mégsem hiszek eléggé és bizalmatlan is vagyok, mert mindig bizonyosságot, megerősítést szeretnék kapni arról, amit érzek és amit tudni vélek a szeretteimről.
A
technika vívmányai nem csak velünk, de néha ellenünk is lehetnek. Erre pedig jó
lenne odafigyelni!
S
ott volt az a mobiltelefon ... előttem volt, ott maradt, kódolatlanul,
védtelenül… Én pedig mit tehettem volna mást, kihasználtam az alkalmat. Már
megint megtettem. Most életemben először nem a párom, hanem a gyermekem mobiltelefonjának
SMS-be kukkantottam bele. Muszáj volt, egyszerűen tudtam, hogy ott van valami… Pedig
ő mindent megtett, s talán én is megtettem volna helyében, levédte azt a vacak
telefont, álnevet használt… és ezt mind-mind az én megvezetésem érdekében. ”Csak
Anya meg ne tudja”. - Mert amit nem tudunk, az nem fáj, ugye? - Tizenkilenc éves,
honnan is tudhatná, hogy egy nő, és főleg egy anya, mindent megérez. Hiába a ködösítés,
hiába az álmosoly, anya akkor is tudja. S ha nincs meg a bizonyosság, akkor csak
vakon retteg attól, hogy mi van, ha igaz az, amit érez, amit tud. Én pedig, ha valamit
sejtek, mint egy pitbull addig megyek, míg meg nem győződöm az igazságról. Ilyenkor
elvek ide - fogadalom oda, nem számítanak az eszközök. Isten látja lelkem: én
annyira, de annyira akartam bízni, hinni… De, sajnos, nekem lett igazam. S most már a kérdés a lányommal kapcsolatban - mint mindig - az, hogy juthattunk el idáig? Nos, ez az igazi kérdés…
A
válasz számomra pofon egyszerű: megbuktam! Miből? Abból, amiből az én anyukám is. Mi sem mutattuk ki egymás iránt
a szeretetünket, nem voltak soha őszinte anya-lánya beszélgetéseink. Ő talán próbálkozott
néhányszor, amikor már nagyobb lettem, de akkor már késő volt, én már akkor
másként gondoltam sok mindent. Úgy éreztem és néha még most is úgy érzem, én lehetnék
az ő anyukája. (Talán valamikor így is volt, ki tudja.) Hiába tudtam, már szinte
gyerek fejjel, hogy anyaként mit nem akarok megtenni, hiába voltak az álmaim
arról, hogy mit igen és hiába volt minden erőfeszítésem, nekem sem sikerült úgy, ahogy ezt szerettem volna... és itt az eredmény. Így aztán, ha igaz, hogy
feladattal születünk erre a világra, mint ahogy nekem anno egy asztrológus felvázolta,
akkor a kapott feladatom: a család…, hát finoman szólva, kifogott rajtam. Tehát
vigyázz világ, és mobiltelefon, mert előbb-utóbb újra itt leszek. Ezt a
játszmát még nem játszottuk le.
Addig
is, annyira jó lenne tudni néha, hogy hogyan kerüljem el, azt hogy „lopjam” az információkat?
Valaki megmondhatná! Kérem! Egyszer és mindenkorra… Mivel a válaszhoz, amit
persze tudok, nincs most se erőm se energiám. Most nincs. Most nem lehet más
tenni csak követni a mindenkori mottómat „megoldás lépésről-lépésre”(a másik a ”lesz
ez még így sem”, igen nagy jelentőséggel bír manapság az életem minden területén,
de erről talán majd máskor). Tehát most apránként előre! És együtt, mert bármi
történt is és bárhogy jutott a tudomásomra, most nagy szüksége van anyára a lányomnak.
És én ott akarok lenni mellette, neki és érte!
Minden egyéb magas röptű elmélet várhat a sorára. Majd egyszer oda is elérek…
Lépésről-lépésre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése