Ujj-kaland

Úgy volt, hogy mára én írok valami jó kis posztot a nyári emlékezések lezárásaként. Már napok óta forgattam a fejembe vagy három témát. Nem tudtam választani. Nézegettem őket innen is, onnan is, ízlelgettem a szavakat, mondatokat raktam össze és szedtem szét, hogy újra más alakzatba dobjam össze őket. Szóval, csak úgy áramlott bennem az alkotás. Talán akkor is épp ezzel voltam elfoglalva, amikor hazaérve a reggeli ovijáratról beálltam a garázsba és csengett a telefon. Azt hiszem ennek a témának ott kezdődött el a vége. Csevegtem kicsit, megbeszéltem egy találkát, kibillentem a kocsiból bevágtam az ajtót és elindultam, hogy kezdetét vehesse egy átlagos csütörtöki napom. Gondoltam én…

Még visszapillantottam, hogy jól bezáródott-e a garázsajtó, és mit sem sejtve ellejtettem délelőttözni. Volt abba minden: barátkozás, kutyasétáltatás, őszbengyönyörködés, minden, ami egy ilyen kellemes délelőttbe belefér. Aztán újra itthon. Szükségem volt valamire az autóból. De a garázs ajtó, amit olyan gondosan becsuktam a reggel, nem nyílt.
Illetve nyílt egy darabig, de aztán megakadt és az automatika leállította a folyamatot. A garázsnak van egy hátsó ajtaja, de az általában – és természetesen most is - zárva volt. Belülről. Gondolom azoknak találták ki, akik ki akarnak jutni a zárt garázsból, nem azoknak akik be akarnak jutni oda… Pörgött az agyam: vagy az automatika adta meg magát, vagy a garázsnyitó elem merült le.. és nem tudom, nem tudom megmondani hogyan jutott eszembe, de benyúltam a kis résen a garázsajtó alatt… és ott volt az autó, teljesen nekitámaszkodva az ajtónak... Derült égből a villám, jött a megvilágosodás: nem húztam be a kéziféket - és a garázs lejt. Sose gondoltam volna, de most megbizonyosodtam, a garázsunk lejt a kijárat felé… az autó meg odagurult eltorlaszolni a bejáratot.
Mostmilegyen?

Azt találtam ki, hogy oda ráncigálok valakit és közös erővel kiszabadítjuk a menekülni vágyó autót. Majd jól bedugjuk a résen a lábunkat, hátralökjük az autót, kinyitom az így akadálymentesített garázskaput és voilá! És jött is valaki, egy másik hölgy, talpig futóruhába öltözve. És nekigyürkőztünk… De sajnos a lábunk, bárhogy ügyeskedtem a nyitással, nem fért be a garázsajtó alatt. Mit tehettünk? Megvan! A vízelvezető rácsait eltávolítom és ott, na majd ott bedugjuk a lábunkat. És hát igen, ez a vízelvezető rács – szerintem legalább kettőszáz, de még a józan emberek szerint s barátok közt is húsz kiló vas, a nehezebb fajtából, na ez vetett véget a mai cikknek. Ugyanis az első mozdításra uhúúgy rácsapódott az ujjamra, hogy öröm volt nézni. Rögtön lila-fekete lett a körmöm, és iszonyatosan fájt. De én, kérem, egy pragmatikus ember vagyok: a feladat mindenek felett: ujjat szájba bekap, földre leül, láb az ajtó alatt bedug, autó hátralök, garázsajtó kinyit, s míg a barátnő tartja a szabadulni készülő kocsit én berohantam és behúztam a kéziféket. Aztán autó bezár, vízelvezető rács helyrebillent, garázsajtó becsuk és szűkölve nekiálltam sajnálni az ujjamat. Így, ebben a sorrendben.

Most árnikakrémbe pácolva édesgetem a sebesültet és azon morfondírozok mi legyen vele. Merthogy valamitől épp most váltam meg: a nyárbúcsúztató cikkből semmi nem lett, elszállt az ihlet… A körmömtől mégsem szeretnék megválni, csak így hipp-hopp...

Egy dolog mindenképp megoldódott, a párom a névnapi ajándékomat ígéri egy ideje, mert épp külföldön utazik, s amikor elmeséltem a sztorit neki bejelentette - csak hogy ne legyen sokkoló a meglepi - sötétkék körömlakkra számítsak :)

Lejegyezte: ebarátnőm