Nem csak előtte. A lejátszóként működtetett
okos telefon is kikapcsolt az előttem utazó hölgy kezében, akinek a válla
fölött ezt a mozi jelenetet figyeltem.
A
kedves női hang bejelentette a következő
megállót: Belvedere.
És tényleg! A világ egyik legszebb városi panorámája tárult elém, a villamos ablakán át. A friss, tavaszi, zöld ruhájában pompázó park-erdő, Párizs kottázhatatlan, de annyira jellemző háztetői és a napfényben fürdő "Öreg Hölgy", aki kora ellenére is kecsesen és méltóságteljesen uralja a tájat. Végig néztem a tömött villamoson, hányan gyönyörködnek még a tájban? Vagy hányan beszélgetnek legalább egymásba feledkezve – vagy csak legalább néha-néha, nagyritkán egymásra pillantva? Egy kezemen meg tudtam számolni…
És tényleg! A világ egyik legszebb városi panorámája tárult elém, a villamos ablakán át. A friss, tavaszi, zöld ruhájában pompázó park-erdő, Párizs kottázhatatlan, de annyira jellemző háztetői és a napfényben fürdő "Öreg Hölgy", aki kora ellenére is kecsesen és méltóságteljesen uralja a tájat. Végig néztem a tömött villamoson, hányan gyönyörködnek még a tájban? Vagy hányan beszélgetnek legalább egymásba feledkezve – vagy csak legalább néha-néha, nagyritkán egymásra pillantva? Egy kezemen meg tudtam számolni…
Ameddig a szemem ellátott az egybe-masina belsejében, egyedül én néztem ki
az ablakon korábban. S nem volt másik ember, aki értelmesen nézett
volna valakire vagy valamire. De! Valamire néztek: az okos telefonjukra, az
e-könyvükre, a tabjukra vagy más kütyüre, kinek mi volt épp a keze ügyében.
Csak kíváncsiságból, elindultam a jármű belseje fele, lassan, ahogy a tömeg
engedte és – a közlekedés és a magánélet tiszteletének etikai kódexére fittyet hányva – belekukkantottam a bámult
tartalmakba. Volt, aki sűrűn szedett szöveget olvasott, volt, aki az üzenet
szerkesztővel volt elfoglalva, volt, aki üzleti prezentációt nézett – néha bele
is javított – s neki láthatóan zabszem problémái is voltak.... Volt, aki az
arckönyv-oldalát pörgette vagy a csicsergőset, láttam a parafás-kiszúrós-közösségi jellegzetesen képek uralta oldalát és
olyan is volt, aki a napi hírfolyamot görgette végig. Volt aki klippet
nézett, volt, aki, mint a korábbi vállszomszédom, mozizott. És ezek volta a
csendesek, kivéve azt a fiatal fiút, aki a Happy nótáját dúdolta. Senkit nem
zavart – jórészt mindenkinek volt valami a fülén is. Azok, akik nem a vizuális
látványba merültek el, azoknak a hallószervén volt az „izgatószer”. Rejtve- vagy hajráf funkcióval is ellátva,
divatos színekben vagy igazi hi-tech csodaként uralták a hordozóikat.
Belehallgattam a kimenetbe:” Jól van, akkor délután kettőkor az Ön
irodájában”, „Igen, én is szeretlek”; „...nem, nem,
ma neked kell elhozni a gyerekeket”, „...jól van akkor veszek ananászt is”,
„nem asszonyom, nekem ezt ma muszáj elintéznem”, „...szerinted melyik megállónál
szálljak le?”, „ Hiányzom?”, „...nem hiszem el!!! Nem anya, nekem ebből elegem van”; „Tudod
mit, vacsizzunk ma nálam”, „Mondtam már, hogy nem ér rá, miatta mindent át kell
szervezni”, „...lefoglalnál egy ablak melletti ülést a hétfői járatra?” – mindenki,
de mindenki elszöszmötölt magában…
Ez sem igaz! Volt egy pár. Nagyon fiatalok,
frissek; a lány haján jól látszott, hogy mozgalmas lehetett a hajnal, a fiú
ujja is állandóan hajtincseket igazgatott, csak néha akadt bele a zsinórba… és beszéltek
– bár mindkettőjük egyik fülében ott volt a fülhallgató, de beszéltek –
egymással, és volt szemkontaktus, meg minden… – Istenem, hát mégis van ÉLET :D
Etika ide vagy oda, belehallgattam, ebbe is, –
a naptárjukat egyeztették, és azon bosszankodtak, hogy nem küld a kétkarikás
egyéni napló emlékeztetőt a meghívottnak csak a tulajdonosnak…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése