Igen, egyedül vagyok. És
nem szeretem. Pedig de! Büszke vagyok arra, hogy nem támaszkodom már a
szüleimre, hogy megteremtem magamnak az egzisztenciát. Vége a sulinak, túl
vagyok a diákhitelen egy ideje. Van munkám. Szeretek bejárni. Mondjuk a meló
egy részét és néhány kollégát is szívből utálok. De vannak jó fejek a csapatban
és néha egészen izgalmas az, amit csinálnom kell. Csak nem dolgozhatok mindig.
Ott vannak az esték, a vásár és ünnepnapok. Nem, nem kell megrémülni, nem
unatkozom. Online vagyok.
Ott az okos telefonom,
mindig szól, ha valakinek eszébe jutok és üzen vagy csak reagál egy
bejegyzésemre. És karácsonyra kaptam egy még okosabb órát, ami mindazt tudja
amit az okosom, sőt, egy picit meg is rezzen, ha előfordulok a neten.
Szeretem, hogy pezseg
körülöttem az élet. Ez az cyber világ olyan könnyen meg tudja adni azt, amire
vágyom. Jelen vagyok! Egyszerre akár több helyen is, én válogatom meg a
társaságomat és azt is, amit látni engedek magamról. Legalábbis sokáig ezt
hittem. Hittem, hogy csak legfeljebb egy-egy buta kommentelővel kell
megküzdenem.
De nem.
Rájöttem, hogy tévedek.
Nem tudhatom, hogy kivel állok szembe és a rólam szóló információk, ha egyszer
felkerültek a netre kiszabadultak az ellenőrzésem alól. Vegyük sorba. Én sem
mindig jelenek meg teljes valómmal a cyber térben, de hogy ki van egy-egy
profil, avatár vagy poszt mögött… hmmm. A szándékokról pedig jobb nem is
beszélni… mert nagyon könnyű álarc mögé bújva kiengedni a gonosz szellemet a
palackból. A rólam szóló infókról… elég például egy céges bulin készült fotó,
amire rákerültem… Igen, jól éreztük ott magunkat, de nem, ez nem a jellemző
állapotom. Nem, én készítettem a fotót, nem, nem egyeztem bele, hogy rajta
legyek és nem, nem én osztottam meg a nagyvilággal. És mégis ott van.
Visszavonhatatlanul. Sőt! Itt van az anyám, aki rászabadult a netre, sőt a
telefonját is okosra cseréltük családi karácsonyból kifolyólag, s most a
gyerekkori pucér fotókat osztogatja – nagy nyilvánosság előtt – mert, hogy a
biztonsági beállításokat megmutattuk ugyan neki, de… Mindegy…
Így élek, s bevallom, kicsit
riaszt ez a túlságosan zajos magány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése