A Bicikli

Pont egy éve történt. Szép napsütéses őszi reggelre ébredtünk. Szabadságon voltam, nagytakarítást terveztem aznapra. A család többi tagjának indult a szokásos hétköznap: felkelés, öltözés, irány a konyha.

Reggeli készítés közben kinéztem az ablakon és feltűnt, hogy a gyerek biciklije ott hever a kerti házikó, alias: sufni mellett a járdán, csak úgy eldőlve.

- Miért nem pakoltál be tegnap este? - szegeztem a kisebbiknek a kérdést.

Monokli és labdarózsa

Gyönyörű langymeleg májusi reggel volt, telis-tele virágillattal. Korán el tudtam indulni otthonról, és az utam egy részét sétálva tettem meg a munkahelyemig. Még mindig az orromban volt a balzsamos levegő, mikor az iroda konyhájában nekiálltam a szokásos reggeli kávét főzni. Az egyik kollégám jelent meg az ajtóban, arcán furcsa, oda nem illő árnyék ült. A tekintetét - mely nem volt olyan tiszta, mint máskor – nagyon gyorsan elkapta rólam. Megverték. 

Mi, hogyan, ki, miért? - tört föl belőlem egyszerre az aggodalom és a kíváncsiság. Azt mondta, ne is kérdezzem, mert az egész olyan szürreális, hogy inkább el sem meséli. Végül csak kibontakozott a történet. Borozgattak egy barátja kertjében hárman; férfiak, harmincasok. A tavasztól, a nedűtől, a baráti csevejtől elégedett bódultság volt rajtuk, kellemes megbékélés a világgal. Éppen kiléptek az utcára, biciklit tolva, búcsúzkodva a házigazdától, mikor a kollégám, Voda, nevetett egy jóízűt, a maga sajátos, hangos módján. Egy pillanat műve volt az egész.