A Bicikli

Pont egy éve történt. Szép napsütéses őszi reggelre ébredtünk. Szabadságon voltam, nagytakarítást terveztem aznapra. A család többi tagjának indult a szokásos hétköznap: felkelés, öltözés, irány a konyha.

Reggeli készítés közben kinéztem az ablakon és feltűnt, hogy a gyerek biciklije ott hever a kerti házikó, alias: sufni mellett a járdán, csak úgy eldőlve.

- Miért nem pakoltál be tegnap este? - szegeztem a kisebbiknek a kérdést.

- Én bepakoltam! – kiabált a nappali túlsó végéből.

- De a sufniajtó is nyitva van! – nézett ki a férjem az ablakon, és tényleg, mellé lépve láttam, hogy tárva a sufni, de teljesen. Ez már több volt, mint gyanús.

Kapta is gyorsan a cipőjét, rosszat sejtve igyekezett kifelé. A lakat eltűnt, a vas leverve, a régi, kinőtt gyerekbicikli a járdán hevert eldobva, a sufni üres. Finomabban fogalmazva: bicikli-mentes. Elvitték a fiamét, a lányomét, az enyémet és a férjemét, A BICIKLIT is. Olyan ideges lett ettől, hogy elindult ugyan dolgozni, rám hagyva a rendőrségi ügyek intézését, mégis visszafordult félúton.  Nem tudok ilyen állapotban dolgozni! – magyarázta meg a visszatértét. A rendőrség hamarosan kijött, helyszíneltek, felvették a jegyzőkönyvet, kérték a biciklik adatait, esetleg fényképeket róluk. Nem sok jóval kecsegtettek. Akik tették, azok valószínűleg kifigyelték a helyszínt, tudták hová kell jönniük és mire számíthatnak. Én aránylag érzelemmentesen éltem meg az egészet. Az én drágaságomat már 4 évvel ezelőtt elkötötték egy bevásárlóközpont elől, az újabb biciklim egy örökölt példány volt, még csak nem is női. Igaz jókat utaztam a hátán, de igazi érzelmek már nem kötöttek hozzá. A gyerekeké új volt még, mindkettő jó darab, nem fogjuk egyhamar pótolni. De a férjemé mondhatni pótolhatatlan. Bevallotta nekem már többször is: szerelem volt első látásra. A színe, a mérete, a felszereltsége, a ritkasága, a gyönyörűséges technikai gördülékenysége. Szóval ilyen nem lesz több, nem is lehet, hiszen az életben ilyen csak egy van. És egyszer adatik meg. Valahogy túléltük ezt a napot, nekem nem igazán lett olyan gondtalan takarítás, mint amilyenre terveztem, de neki tényleg elkeserítő volt. Még este a tévé előtt ülve is felsóhajtott: „Vajon hol lehet most az én biciklim? Nem sérült-e meg, mikor feldobták a teherautóra? Kihez kerül és hogyan bánnak majd vele?”

Azóta vett egy újat. Kicsit hasonlít a régire. Legalábbis a színe. De ez már nem ugyanaz. És nem is lesz. A sufni falát meg kell erősíteni, nem elég az új zár. Kamerát is szereltünk fel.  De az új bicikli egyelőre a konyhában dekkol, nehogy a régi sorsára jusson. Nekem jutott megint egy örökölt darab. Kinn tartom a sufniban. Nem kötődöm érzelmileg. Nem merek.

lejegyezte: egy kedves vendégünk, Piros Évi