Fejünk felett a lék

Új lakba költöztünk. 

Igen, nekünk ez volt az első. Az első saját. 

És szerettük, minden apró hibájával együtt. Szerettük, mert a mienk volt. És majdnem olyan, mint ahogyan megálmodtuk. Volt benne több szoba – ilyet szerettünk volna és több szint – na jó, ez nem volt feltétel. Aztán voltak szép nagy ablakai, kicsit áteresztőek, de majd csak felújítjuk. És volt benne kandalló, mondjuk a begyújtási kísérletünkkor mind a két alkalommal beriasztott a füstjelző. Tűz az nem lett. Mindegy, jól néz ki és lakájos. Rámegy ugyan a gatyánk a törlesztő részletekre, de magunknak törlesztünk. És majd apránként szép lassan jön a többi is. És tényleg más érzés haza jönni. Olyan otthonosan énes érzés. Lazítós és örömteli.


Egy ideje ez az érzés is változott egy kicsit,  a lazulós része oda lett, az öröme megkopott, olyan gyanakvó lettem minden hazajövetelkor. Előbb csak a biztosíték ment ki rendszeresen. Minden hazaérkezéskor sötétben csetlettünk-botlottunk.  – Elavult a rendszer. Cseréljük! … és cseréltük. Aztán a bejutással voltak gondjaink... A zár - elavult rendszer. Nem baj, cseréljük! Mondjuk meglepetés volt, hogy az ajtót is kellett cserélni vele, nem baj, ezzel is megvagyunk, a mienk! Aztán a fűtés kezdett vacakolni, oda se neki; már kívülről tudtam: elavult a rendszer. Cseréljük – mondjuk nem gondoltam, hogy minden vezetéket ki kell majd cserélni a falban is, de Istenem, egyszer élünk, hajrá – cseréljük! 

Aztán, amikor elkezdett beesni az eső, és hazatértünket tócsában ünnepelhettük a nappali közepén, akkor már nagyon-nagyon felkaptam a vizet. Volt is amit! Felfedeztem, hogy a külső burkolat korszerűsítése után a ház nem tudott jobbat, a beszivárgó vizet a teljes tetőről a mi lakásunkba zúdította. A nappalink plafonján keresztül. Csatornáztam, vödröztem, feltöröltem és imádkoztam egy hosszú forró nyárért. Mert hogy ez már házszerkezeti kérdés, és igen mindenki tudta, hogy elavult, az egy dolog. És hogy nem csak elavult - mert jöttek, kibontották és kiderült, hogy csak az ima tartja a javítás megkezdéséhez -, az egy másik dolog. De ez nem volt elég a javítás megkezdéséhez! 

Kellett két, különböző építészirodától származó szakértői vélemény, amit egy bizottság láttamozott, aztán három egymástól - és tőlünk is - független kivitelezési ajánlat és egy kerületi építészi pecsét. Ráment a hosszú forró nyarunk. És eközben végig felettünk a lék, amit kibontottak és úgy hagytak. És megjött az ősz és előröl kezdtem a csatornázást, vödrözést, feltörlést, csak most már ipari méretben. Na, majd a vénasszonyok nyara! Már csak ez maradt meg nekem reménynek. És csodák csodája a korona, azaz a fő-fő-fő építészi pecsét is rákerült a félpolcnyira duzzadt paksamétára és megérkezett a brigád. 

Úgy fogadtam őket, mint a felmentő sereget. Nem baj, hogy részmunkaidőben fognak dolgozni, nem baj, hogy a mérnök csak az elején, meg a legvégén tud itt lenni, nem baj, hogy közben a nappalimból mindent ki kell hordani, a konyhámat teljesen be kell dobozolni,  s így még vajas kenyeret enni is csak a szomszéd kifőzdében tudunk… Nem baj, semmi nem baj magosságos munkásurak, csak tűnjön el a lék, még az idei indiánnyáron. És nőtt az állvány és csattogott szorgosan a kalapács délutánonként, feszült a betonvas és dolgozott a keverő. 

A harmadik napon muszáj volt elmenni otthonról. Dolgom volt, tényleg, kábé három óra. Mikor hazaértem, nem hittem a szememnek. A nappali mennyezetén a korábbi lék helyén egy hatalmas popsi lógott be – hát ez meg hogy? Ja, hogy nem támasztották eléggé alá, hogy nem gondolták, hogy ilyen nehéz lesz a födém – mert hogy a vasalt beton az nem könnyű ám… Anyám borogass! Most aztán mi legyen?

Nem! Nem és nem! Sem popsit, sem léket nem vagyok hajlandó a nappalim plafonján akárhogy is erősködnek, hogy ez milyen csúcsdizájn, inkább csatornázok, vödrözök, feltörülök, ha megjönnek az őszi esők, de ez a plafon legyen olyan, amilyennek megálmodtam: sima, fehér, lék és popsi mentes!

Ha már a mienk!

lejegyezte: egy kedves vendégünk