Nagy a dilemmám:
Soha sem hittem volna, hogy így fogom érezni magam.
Sokszor mondták: majd meglátod ötven után……!
De mit? No, én soha sem, hiszen azzal nem változik semmi. Vagy mégis?
Igen? Vagy mégsem?
No, de vajon hogyan lehetséges ez?
Felmerülnek eddig magától értetődő kérdések.
Hogyan tovább?
Vegyünk egy példát az életemből, a „szépkorúságomból”.
Szakmaiságom. Mindig úgy gondoltam, hogy életem végéig képzem majd magam, hiszen az
információk csak úgy dőlnek. Azonban megfogalmazódott bennem a kérdés: mit csináljak az eddig
megszerzett tapasztalataimmal, ismereteimmel? És újból előtört belőlem, hogy „ezt már tudom", újat,
újabb kihívást szeretnék.
Most azonban új gondolatokkal, hezitálással találtam szembe magam.
Fel kell nekem ezeket a kihívásokat vállalnom?
Van, lesz-e arra „időm” hogy megoldjam? Alkalmas vagyok-e ezekre?
Meg tudom tanulni? Egyáltalán, meg fogom ezeket az új dolgokat valaha érteni?
Éljem a kényelmes életemet és fejlesszem a régi tudásomat vagy valósítsam meg egy újabb
vágyamat, mert ez tesz teljessé? Vagy egyáltalán teljessé tesz ez engem?
Csupa-csupa kérdés és nincs válasz.
Illetve most úgy érzem magam, mint a pályám kezdetén.
Tehát most milyen korúnak mondhatom magam?
Tudom: közhely, de igaz. Mindig annyi idős az ember, amennyinek érzi magát
Ez igaz, de azért már nem mennek a dolgok úgy, mint mikor húsz voltam. Máshogyan, de mégis úgy
történnek ahogyan régen, csak… Szóval ez egy kettős érzés.
Hát most felteszem magamnak a kérdést: mi alapján ítélem meg, milyen korú is vagyok?
lejegyezte: egy kedves vendégünk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése