Monokli és labdarózsa

Gyönyörű langymeleg májusi reggel volt, telis-tele virágillattal. Korán el tudtam indulni otthonról, és az utam egy részét sétálva tettem meg a munkahelyemig. Még mindig az orromban volt a balzsamos levegő, mikor az iroda konyhájában nekiálltam a szokásos reggeli kávét főzni. Az egyik kollégám jelent meg az ajtóban, arcán furcsa, oda nem illő árnyék ült. A tekintetét - mely nem volt olyan tiszta, mint máskor – nagyon gyorsan elkapta rólam. Megverték. 

Mi, hogyan, ki, miért? - tört föl belőlem egyszerre az aggodalom és a kíváncsiság. Azt mondta, ne is kérdezzem, mert az egész olyan szürreális, hogy inkább el sem meséli. Végül csak kibontakozott a történet. Borozgattak egy barátja kertjében hárman; férfiak, harmincasok. A tavasztól, a nedűtől, a baráti csevejtől elégedett bódultság volt rajtuk, kellemes megbékélés a világgal. Éppen kiléptek az utcára, biciklit tolva, búcsúzkodva a házigazdától, mikor a kollégám, Voda, nevetett egy jóízűt, a maga sajátos, hangos módján. Egy pillanat műve volt az egész.
Az utcán arra jövő négy huszonéves srác magára vette a nevetést, rögtön ott termettek, számon kérve Vodát, miért nevet rajtuk. Kikérte magának a gyanúsítást, nem rajtuk nevetett, de ez nem volt elég nekik. A következő pillanatban már a földön volt, rajta ketten-hárman és ütötték, ahol érték. Ezek után már gyorsan peregtek az események. A kerítés bedőlt a dulakodásban, a házigazda hívta a rendőrséget, a „vadak” már egymásnak is nekiugrottak, majd a kiérkező rendőröket sem kímélték, mint egy csapat nekivadult ifjú farkas. A rendőrök a négy fiút bilincsben szállították el. A kollégámat a riasztott mentősök látták el. Hitetlenkedve mondta, hogy még soha nem keveredett verekedésbe. Egyszer át kell esni rajta! – vigasztalta az orvos. - Két hét múlva már semmi nem fog látszani az arcán – tette még hozzá. Szóval ilyen volt a hajnal Vodának, úgy jött az erőszak, mint derült égből a villámcsapás.

Közben megérkezett a másik kollégám, Zsolt is, kezében gyönyörűséges labdarózsa csokorral. Büszkén állt meg vele a konyhában, kért, hogy segítsek vázát keresni. Szemét a labdarózsák gömbölyded fehérségén pihentette. Direkt nem szóltam semmit, hadd tolódjon még ki a békés pillanat teljessége. Csak figyeltem őt csendesen. Láttam, ahogy a nyugodt arcára rémület költözik, míg a virágoknak szóló félmosoly még ott játszott az ajkán. – Vazze Voda! Veled meg mi történt? - Mire ezt végigmondta, a mosolynak a nyoma is odalett, már csak a döbbenet látszott az arcán.  

A labdarózsák láttán ezután mindig eszembe fog jutni ez a szürrealisztikus reggel, a szépség és szörnyűség találkozása a konyhában.

lejegyezte: kedves vendégünk, Piros Évi