A te árnyékod az enyém

Soha nem gondoltam volna, hogy így lesz! 

 

Olyan boldog voltam, az elején. Pedig a kezdetekkor volt minden – öröm, nehéz élethelyzet és bizonytalanság –, de olyan boldog voltam, hogy összetartozunk. Éreztem, hogy szabad, lehet és kell együtt lenni. Hogy szükségünk van egymásra, hogy támogatjuk egymást, hogy szerethetlek és szeretsz. Felemelt ez az érzés. Felemelt és tudtam, hogy te elkapsz. Olyan biztos voltam ebben, mint az életemben. Tudtam, hogy ennek így kell lennie, hogy számíthatok rád, mert te is számítasz rám. Jöhetett bármi, kis szellő vagy eget-földet rázó vihar, nekem akkoriban mindig sütött a nap. S minden este hálát adtam az égnek, hogy láthattam, ahogy az árnyékaink szelíden összesimulnak, majd felolvadnak egymásban.

Aztán valami megváltozott. Előbb csak fura érzés volt, hogy nekem valamiből több jut, valamiből, amit te nem szívesen viselsz.
Ez a valami előbb csak lehúzott, aztán úgy nehezedett rám, mint egy sziklatömb, és maga alá temetett, mielőtt tehettem volna valamit, vagy legalább rá tudtam volna jönni, mi is az.  

De rájöttem! A tegnap este.
Elmentünk végre egy elegáns étterembe ünnepelni. Nem volt egyszerű összehozni ezt a vacsorát, sokat "gründöltem" miatta, mert mindig volt valami kifogás. Most tisztítókúra: nem eszel húst, mást is csak keveset, minek mennénk étterembe. Aztán meg céges kiküldetés, végeláthatatlan heteken keresztül.  Aztán influenza jött. Nem is csoda, hiszen olyan végtelenül kifárasztottak a hetek távol az otthontól, mondottad volt.  Majd külföldi vendégeket kellett "puttyogtatni" a cégnél, hiába, az üzlet a fehér asztalnál köttetik; s ezek után ismét be kellett iktatni egy tisztító kúrát, mert ezt a májad már nem bírja… Én meg vártam, vártam türelemmel, hogy az együttlétünk kerekded  évfordulóját megünnepelhessük. És végül megtörtént, úgy kábé félév késéssel. Mindegy. Kibírtam.

Kibírtam, ahogy az utóbbi éveket is. És ott ültünk, azon az elegáns, felkapott helyen. Bevallom kicsit izgultam, hogy ki lesz ott az ismerősök közül aznap este, hogy jól mutassak az oldaladon, és hogy a pincér is meg legyen elégedve az általam kiválasztott menüsorral. Olyan sok mindennek kell megfelelni… Kellemes hely volt, meg kell hagyni, olyan otthonosra berendezett hodály, amiben minden van, ami egy klassz otthonban. Minden, csak nagyobb léptékben.  Régvolt sztárok képe a falon, gramofon és ócska fényképezőgép matuzsálemek, koktélos kellékek és szuper olasz kávéfőzőgép monstrum. És persze bőr és vászon kötésű, aranyozott könyvek a polcon, laza összevisszaságban.

Miután abszolváltuk az első feladatot, és a pincérünk jóváhagyó bólintása mellett leadtuk a rendelésünket, felálltál és kimentél a mosdóba. Egyedül maradtam. Nem szeretek egyedül üldögélni az asztalnál.  Nem tudok mit kezdeni a kezemmel. Olyan érzésem van, hogy az arcvonásaim, a tekintetem is olyan magányos, szomorú és esdeklő – foglalkozzon már velem valaki… Van egy jó taktikám az ilyen esetekre – amivel az ember küszködik, arra kénytelen kelletlen kitalál megoldásokat –, a legközelebbi olvasnivalót kezdem böngészni. Mivel az alátét elegánsan egyszínű volt, az aranybetűs vászonkötéseket vettem volna sorba a polcon. Az első könyv gerincén, ami a szeme elé kerül ezt olvastam: Han Suyi A te árnyékod az enyém. Se a szerzőről se a könyvről nem hallottam eddig még soha és mégis megdöbbentem!

Így? Ilyen egyszerű lenne? Valaki csak így, egy könyv címébe össze tudta sűríteni mindazt, amiről az én életem utóbbi évei szóltak? Mert mi ez, ha nem az én életem veled, amikor felvállaltam: hozd csak hozzám, dobd haza, támaszd nekem, majd én elviselem az árnyékos oldalt, hogy te kifele ragyoghass.

Aztán így és ez maradt. Az lett, amit akartam, de nem úgy, ahogy szerettem volna. Mert az összeolvadáskor letettél nálam minden nehezet és sötétet, de fordítva nem működött. S bár én mindent felvállaltam, az én árnyékom soha nem lett a tied is.

lejegyezte: ebarátnőm