Ha hív a hegy

Gyanútlanul kezdtem lapozgatni a magazint, a második oldal után már nem tudtam letenni, nagyjából a tizediknél pedig ébredezni kezdett bennem egy réges régi szenvedély emléke. Pedig évek óta nem gondoltam rá, már nem haragszom ugyan, de nem több, mint egy távoli idegen, nehéz elhinni, hogy valaha közünk volt egymáshoz. És most mégis úgy érzem, hogy dolgunk van még egymással, nekem és a Hegyeknek. Újra érzem a vágyat, hogy elinduljak fel a hegyekbe, mint régen, amikor még ez volt az életem. Amikor még ezerszer többet ért egy jó bakancs a legmenőbb tűsarkúnál, amikor egész héten terveztünk, számoltunk, böngésztük a térképet, hogy aztán hétvégén fogjuk a hátizsákunkat és elinduljunk meghódítani valamelyik hegységet. Amikor egész napos talpalás után a hegyen töltöttük az éjjelt, és a kelő nappal indultunk tovább. Legjobban a hajnalokat imádtam, a köd mögül előbújó csúcsok látványát, amik ránk  vártak.

Aztán pontosan tíz évvel ezelőtt egy pillanat alatt ért véget mindez.
Több napos túrára indultunk a Tátrába, ahová én végül nem tudtam elmenni. Egy telefonhívás jött;  lezuhant, nincs többé. A hegy aznap elvett egy barátot és egy életformát. Azóta nem tudtam visszatérni. Próbáltam, de nem ment. Csak a zuhanás lehetőségére tudtam gondolni, tele voltam félelemmel és haraggal. Már nem vonzott a magasság.

Az évek teltek, az élet új kerékvágásba terelődött, új szenvedélyek jöttek-mentek, nem éreztem annak a réginek a hiányát. Egészen mostanáig. Nem akarok már menekülni, menni akarok, szeretnék újra a túrázok nagy családjához tartozni! Szeretném, ha a gyerekeim a végtelen szabadságot nyújtó hegyet ismernék meg és nem azt, ami a félelmet kelt, leláncol és eltaszít.

Ahogy írtam ezeket a sorokat, egy meghívó érkezett egy közösségi oldalon: egy kollégám túrát szervez a Fogarasi-havasokba. Szinte gondolkodás nélkül nyomtam a "Részt veszek" gombot.

Igen, menni fogunk!

lejegyezte: felhőjegyzet