Variációk emlékezésre

A 15 évnél régebbi képfelrakosgatós kihívás kapcsán, a barátom felkérését elfogadva, úgy döntöttem, én is megmutatok pár emlékemet az elmúlt életemből, ami 15 évnél régebbi. Hozzá pedig egy kis gondolati szöszölést is mellékelek.

Furcsa, hogy épp 15 év ebben a játékban az időegység.

Én épp 15 évvel ezelőtt érkeztem el életem egy nagy vízválasztó vonalához, amit anno még nem tudtam, de talán valahol nagyon éreztem, mert épp abban az évben rendeztem egy nagy össznépi szülinapi bulit egy hajón a Dunán – de erről most nem rakok fel képet, mert ez önmagában nem érdekes. Ami a lényeg: 32 évesen, ami amúgy nem szokott különösebben fordulópontos kor lenni, én mégis úgy éreztem, ezt most nagyon meg kell ünnepelni, bár nem tudtam miért. Később jöttem csak rá, hogy egy nagy korszak zárult le akkor az életemben és egy teljesen új kezdődött el, anélkül, hogy én ezt nagyon tudatosan akartam volna. Egyszerűen így alakult.
Ami teljesen új utakra terelt. Talán ezt érezhettem meg akkor és ez késztethetett igazán ünneplésre, öntudatlanul is búcsúra egykori önmagamtól. Utólag már tudom, hogy ez így volt rendben, még akkor is, ha az utána következő évek tartogatták számomra a legnagyobb fájdalmakat, kihívásokat, megpróbáltatásokat. Mégis, tényleg úgy gondolom: ez így volt rendben. Mert különben nem válhattam volna azzá, ami/aki ma vagyok. Az én egész eddigi életem valahogy nagy kanyarokkal, hirtelen kitérőkkel, váratlan fordulatokkal, kiszámíthatatlanságokkal, hullámvölgyekkel és hegyekkel volt és van teli. Csak a Jóisten tudja, miért így alakult és alakul a mai napig is. Persze mindannyiunk életében vannak fordulópontok, megállók, haladások, visszafordulások. Mindezzel együtt én a sajátomat úgy látom, hogy az átlaghoz képest (és ne kérd, hogy az átlagot statisztikailag pontosan definiáljam, engedd meg kérlek, hogy ez most egy szubjektív átlagolás legyen), szóval az átlaghoz képest az én életem valahogy jóval kanyargósabb, hullámvasutasabb másokhoz képest. Persze vannak, akiknek meg még inkább ilyenebb. Sokaknak az életútjában viszont valahogy jóval több egyenes(ebb) szakasz között vannak a kacskaringók, míg az enyémben a rakás kanyar, kiugrások, szakadékok és hidak között időnként akadnak egyenesebb szakaszok is. Ezt jelzi az az Istentudja hány munkahely, a megszámlálhatatlan érdeklődési kör, a szakmai és mindenféle más orientáció, a próbálkozások, a kísérletezések, a szárnyalások és a bukások, a jövés-menések, a költözések, az utazások, a rendszeresen sorsfordítgató - hol felemelő, hol megrendítő - események, az emberek, a kis és nagy találkozások, a barátságok, a kapcsolatok, a kalandok. Ezt nehéz követni – magamnak is olykor – nemhogy azoknak, akik adott időszakokban velem tartottak. Eléggé el lehet szédülni benne. Talán ezért is gondolhatják rólam sokan: szédült egy nő vagyok. Akárhogy is: ez én vagyok.

És nem bánom, hogy így alakult. Azzal együtt, hogy sok mindent bánok, amit tettem/nem tettem, mondtam/nem mondtam – de most csak annyit mondhatok: összességében mégsem bánom, hogy így alakult. Ez van, innen megyek tovább. Ki tudja merre… Majd esetleg egy újabb 15 év után ismét beszámolok. Addig is, akkor legyen itt egy pár kép, egykori életemből, annak egy-egy pici darabkájából. Elsőként egy kiskori pillanat, hogy kezdjük a sort a természetkedvelő énemmel.  

És még valami: ezt a nosztalgiázós képfelrakós kihívást lehet szeretni/nem szeretni. Többnyire azon is múlik: amit/akit látunk, azt szeretjük-e. Hát döntse el mindenki maga. Akárhogy is: legyen nektek szép napotok, hetetek!

lejegyezte egy kedves vendégünk, Járai Judit

A kép családi fotó