Évfordulások

Úgy meg lehet szokni, ahogy telnek a percek. Észre sem vesszük. Néha órák, sőt napok múlnak el nyomtalanul. S ha nem történik semmi egetrengető, vagy nem figyelünk arra, hogy kiugorjunk a napi rutinból, a hetek és a hónapok is nyomtalanul elillannak. Valahogy az ünnepek is tudnak egyformákká válni. Vagy ha nem is egyformák, de valahogy az élet rendjébe besorolódva természetesek lesznek, és csak tagolják az időt, meg nem állítják. 

És egyszer csak itt vannak az emlékezés pillanatai: a kerek évfordulók.

Én nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem itt, az élet kellős közepén, visszatekintve úgy tűnik, hogy gyerekkoromban sokkal lassabban telt az idő.
Hosszabbak voltak a napok, végtelennek tűntek a nyarak. Igazán végtelennek. Aztán, ahogy jött az iskola; ritmust kapott az egész és elkezdett felpörögni. Hamar túl voltunk az őszön, hipp-hopp itt volt a karácsony - minden örömével és hidegével -, azután jött a tavasz és szempillantásra meg is érkezett az imádott nyári szünet. Jó, azt beismerem, hogy egy-egy felelés előtt, míg a tanár kiválasztotta, hogy aznap ki menjen ki a táblához végeláthatatlanra nyúlt az idő, de amint a napi jelölt meglett, gyorsan behozta a lemaradást és pörgött megállíthatatlanul. Aztán jött az egyetem, ahol a vizsgaidőszakok lassacskás vánszorgását a szorgalmi időszakok éjt-nappá tévő, pörgős vidámkodásai tarkították és hozták egyenesbe. Aztán az első munkahely, a második, a harmadik… család, gyerekek. Jött megállíthatatlanul a komoly felnőtt lét, ahol az évek múlását a gyerekek cseperedése mutatta leginkább. 

És itt jöttek a kerek évfordulók.

Az évfordulókban számomra soha nem a magam változásai voltak a legizgalmasabbak.  Hiszen én az voltam akkor is, aki minden reggel belenézett a tükörbe, akit megszoktam és jól ismertem. Bezzeg a többiek! Rajtuk aztán látszott az idő. Már az első kerek találkozón is volt olyan, akin fizikailag is jól észlelhető volt a megélt élet. Aztán, ahogy nőtt az évfordulók jelzőszáma, egyre több volt a „nahát”, meg a „tejóég”! És biztos vagyok benne - bár nincs rá semmilyen bizonyítékom -, hogy a többiek engem is besoroltak ezeknek a felkiáltásoknak valamelyike mögé. S bár nem érzem, de innen úgy látom, nincsen kiút. Abban azonban biztos vagyok, hogy lehet ezt szépen csinálni. Nem a besorolást - az általában spontán és privát -, hanem a besorolódást. Bizony! Mondják, hogy az ember megérdemli a ráncait. Olyanokat kap, amiket rajzol magának. Tehát tegye széppé és viselje méltósággal! Én arra gyúrok, hogy nevető ráncból legyen nekem több és a megélt jó emlékből tudjak Dunát rekeszteni. 

Eddig bejött :)

lejegyezte: ebaratnőm