Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emberség. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emberség. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. július 5., szerda

Az iskola élete


Nem tegnap volt, mégis élénken emlékszem rá!

Nekem személy szerint sokat jelentettek az iskolaévek, néha úgy érzem, mintha az iskola élne bennem tovább. Nagyon meghatározó volt szinte minden mozzanata, s bár az egésznek a tanulásról és az átadott tudásról kellett volna szólnia, nem hiszem, hogy a logaritmus, a hidrogén kötés vagy a monozigóták szaporodási módja az, amit a mindennapi életben hasznosítok. Inkább néhány tanárnak a hangját, a hangsúlyos mondatát, a tantárgya iránt mutatott szenvedélyét hordozom magamban.

2017. július 3., hétfő

Az élet iskolája





Az „élet iskolája” a középiskolai matek tanárunk szálló igéje volt. Szinte minden második mondatában szerepelt. Nagyon sokat nevettünk rajta; volt, hogy megszámoltuk: egy órán hatvanhat alkalommal használta.

Visszatekintve már tudom, hogy nem annyira kinevetésre-, inkább tiszteletre méltó, értelmes és érzékeny tanár volt. Tudta, hogy nem nagyon hat meg bennünket a logaritmus, a deriváns, de a függvények és gyűrűk se értek el hozzánk. Az osztály zsenijét kivéve, senkinek nem csillogott a szeme, amikor ezek valamelyike került szóba. Emlékszem az érettségi előtt nem is erőltette tovább, elővette a Kis herceget és abból olvasott fel az algebra feladatok gyűrése helyett. Talán még soha nem volt ilyen csend és odaadó figyelem az óráján. Pedig akkor, még csak pedzegettük a tanulságot; de a magot sikerült elültetnie.

2017. június 17., szombat

Jónak lenni továbbra is!


Ma kora délután történt a Közvágóhídon:


A kisfiammal az 1-es villamoshoz igyekeztünk. Már a Rákóczi híd lábánál voltunk, amikor egy férfira lettem figyelmes, aki kétrét görnyedve "állt" az úttesttől nagyjából másfél méterre. Láthatóan nem volt jól.

Rengetegen elmentek mellette. A legtöbb elhaladónak elsiklott mellette a tekintete, többen ránéztek, majd elkapták a pillantásukat, néhányan pedig hosszabban végigmérték. Először én is továbbmentem: „Valaki majd megpróbál segíteni neki… Miért pont én állnék meg babakocsit tolva...” Úgy három métert haladtam, aztán lelassítottam, megálltam, visszafordultam. Fél percig figyeltem az emberek

2017. május 8., hétfő

Ezüst szálak


Hosszúra növesztett ősz hajat ritkán látni, túl ritkán. Eddig fel sem tűnt, miért visel a legtöbb idős hölgy rövidre vágott frizurát, de hiába erőltetem, nem tudok visszaemlékezni, még ha láttam is ilyet. Plakáton, na meg reklámokban. Talán.

Most nemcsak, hogy emlékszem, egyenesen képtelen vagyok elfelejteni, napjában többször merengek bele a pillanatba, amikor figyelmes lettem a fehér hajára. Nem volt különleges. Sem göndör, sem egyenes. Sem meglepően dús vagy gyér, így élete alkonyán. Ez azért csak a fejemben hangzott el: élete alkonyán. A véleményemmel, vagy ténynek hitt megállapításommal pedig biztosan nem voltam egyedül, hiszen egyértelműen látszott rajta, de ma sem tudnám megmondani a korát. Ugyanis nem kérdeztem.

2017. április 26., szerda

A cipő

A néni évekig őrizgette a cipőt a szekrény mélyén.  Az édesapja keze munkája volt, aki csizmadia mester volt annak idején.  Csak a férje viselte egy-két alkalommal, de ő sem élt már. Nagytakarításkor mindig megakadt rajta a szeme. Semmi értelme, hogy itt álljon, de leselejtezni, eladakozni sem volt szíve, mint azt más ruházattal és lábbelikkel tette. Jó lenne legalább egy kis pénzt kapni érte, hisz valódi bőr és igazi kézi munka – gondolta. Azon töprengett, hová is vigye. Végül gondosan selyempapírba tekerte és útnak indult vele.
Útja a város egyik cipőkészítő mesteréhez, egy fiatalemberhez vezetett, akit sokan dicsértek, hisz nagy talentum volt a szakmájában. Versenyeket nyert a munkáival és kezdett országos hírnévre is szert tenni. Az ifjú mester szemügyre vette az elé pakolt cipőt, megdicsérte a bőrt, a kidolgozást, az egykori mester hozzáértését, de sajnálattal közölte, hogy pénzt adni nem tud érte, nem szokott ilyesmit vásárolni. A néni elgondolkozott a hallottakon.
- Mégis itt hagyom a cipőt. Nem tudok vele mit kezdeni, csak áll a szekrényben. Itt jó helyen lesz, itt legalább ismerik az értékét.
- Várjon egy picit! – szólt rá a cipész, mielőtt még kiléphetett volna a műhely ajtaján. – Hadd adjak cserébe valamit! – A hátsó szobából előhozott egy prospektust az eddig készült legszebb munkáiról és a néni kezébe nyomta.
A néni otthon a kezébe vette a prospektust, hogy megnézegesse a gyönyörű cipőket. A lapok közül - legnagyobb meglepetésére - egy bankjegy hullt az ölébe.
Ezt a történetet a néni lányától hallottam. Szavahihető ember. Azóta az a fiatal cipész mester pedig nemzetközi hírnévre is szert tett. Aki nem hiszi, járjon utána.
Lejegyezte: Vica


2017. február 20., hétfő

Ha valaki elindul




Mostanában többet mozgok a városba. Autóval. Nem repesek tőle. Örömmel tömegközlekednék, de sajnos a bejutást, se a fonódó villamos hálózat, se a 4-es metró nem segíti. Közlekedek, figyelem az óvatoskodókat, a cammogókat, a türelmetleneket, a szlalomozókat.

Néhány érdekességet is megjegyzek magamnak.
  • A zöld hullámok nem a megengedett sebességhez vannak beállítva.
  • Szlalomozva is pont annyit kell állni a dugóba, mint sávtartva.
  • A sárga lámpa nem a fékre, hanem a gázra irányítja a lábakat.
  • A női sofőrök türelmesebbek és udvariasabbak mint a férfi úrvezetők.
  • A cipzár elvű besorolás csak a sáv váltóknak fontos.
… s még valami. Mostanában egyre gyakrabban játszom azt, hogy még az elindulás előtt bekészítek néhány százast a könyöklőhöz. Van néhány lámpa, ahol nehéz sorsú emberek kérnek segítséget az autósoktól. Piros lámpánál figyelem az előttem lévő autókat és

2017. február 13., hétfő

A szotyi - avagy annak még...!




Napközben felfigyeltem egy furcsa zajra, rendszeres időközönként potyogott valami az ablakpárkányomra.

Tudom, hogy mezei poloska invázió volt (még mindig naponta egy-kettőt kidobok az ablakon a lakásból), de azért reméltem, hogy nem egy bosszúszomjas kamikáze mezei poloska hadsereg ostromolja meglehetősen gyatra célérzékkel a résnyire nyitott ablakomat.
Kinéztem az ablakpárkányra, és elképedve láttam, hogy tele van szotyizva.
Baromira felidegesített, hogy egy akkora paraszt lakik fölöttem, aki arra sem képes - ha már bunkó módjára teleszotyizza az utcát, ahelyett, hogy a kukába dobná -, hogy akkorát köpjön, hogy ne az alatta lakó ablakpárkányára

2017. január 25., szerda

Tizenéves hősök


A mai tizenévesek? Ugyan! Kezelhetetlenek, felszínesek, lusták, csak a neten lógnak, nincsenek valós kapcsolataik – mondogatják sokan a szokásos sztereotípiákat. Mi, akik nap, mint nap hosszabb időt töltünk velük, - vagy, mert van tini a családban vagy, mert a munkánk hoz össze velük, - tudjuk, hogy ha nehezen kezelhetőek is, de igazi egyéniségek. Sőt, most hatványozottan azok, hisz a gyermekkor burkát feszegetik magukról lefelé, próbálgatják szárnyaikat és keresik az utat, hogy merre is induljanak. Ez persze nem egy jól átgondolt tudatos folyamat. De még kívülről is izgalmas megtapasztalni, ahogy a másban oly flegma kamasz váratlanul érdeklődést mutat valami iránt, sőt lelkesedni kezd. Azt, hogy vannak barátai, akik mellett kitart tűzön-vízen át. Azt, hogy kivillantja az arany szívét olyankor, amikor nem is gondolnánk, és azt, hogy még mindig kisgyermekes bájjal tud levenni minket a lábunkról.

Beszakadt egy család alatt a jég a Balatonon másfél hete. A hét éves kislány nem, de a szülők a jeges vízbe kerültek. Több ember is tartózkodott a parton, de csak álltak és tehetetlenül nézték, hogy mi történik. Csupán két tizenhat év körüli fiú cselekedett.

2016. december 14., szerda

Gombócból is rengeteg


Idős bácsi száll fel az első ajtón, egyik kezében kopottas táska, másikkal a kapaszkodót markolja, nehézkesen mozog. A hozzá legközelebb eső ülőhelyen egy húsz év körüli lány ül, észbe kap hamar, de nem áll fel. Megkérdezi a bácsit, hogy le szeretne-e ülni. A bácsi egy pillanatra elgondolkodik, majd belekezd:

„94 éves vagyok kedves, gombócból is rengeteg (nevet). Maradjon csak, nem ülök le, csak két megállót megyek a piacig. Az nem sok, kibírom állva is, olyan nehéz itt a tömegben cserélni, inkább maradjon csak ülve.

Tudja, tojásért megyek a piacra minden héten egyszer, tízet veszek, az pont egy hétig elég nekem. Meg még veszek pár dolgot, kis sajtot, kenyeret, amire futja. Ebédet vagy vacsorát hoznak, de reggelizni is kell azt magam csinálom.

2016. december 7., szerda

Már csak néhány hónap


Munkahelyem környékén sok lehetőség kínálkozik egy jó ebédre, tele van a környék jobbnál jobb kajáldákkal. Minden nap ebédidőben elindulunk és választunk valami olyat, amihez a többségnek éppen kedve van. Nyáron a teraszos, kiülős helyek előnyt élveznek. Az egyik kedvenc teraszos helyünk sarkán egy idős bácsi üldögélt rendszerint. Néhány alkalom után arra figyeltünk fel, hogy van egy söprűje és időnként takarítja a járdát. Nappal felgöngyölte a matracát és beszuszakolta az ablak mélyedésébe, azon ücsörgött. Éjszakára pedig széthajtogatta és bár nem sok helye maradt a kinyújtózásra a kis zugban, de gyakorlatilag itt élt. Az utcán, egy ablakmélyedésben.

Rengeteg ilyen sors van a fővárosban, tudom. Mindig is érdekelt, hogy hogyan jut valaki idáig, de sosem mentem utána, sosem vettem a fáradságot, hogy valakit megkérdezzek. Eddig. Amíg meg nem ismertem a Bácsit.