Napközben felfigyeltem
egy furcsa zajra, rendszeres időközönként potyogott valami az ablakpárkányomra.
Tudom, hogy mezei
poloska invázió volt (még mindig naponta egy-kettőt kidobok az ablakon a
lakásból), de azért reméltem, hogy nem egy bosszúszomjas kamikáze mezei poloska
hadsereg ostromolja meglehetősen gyatra célérzékkel a résnyire nyitott
ablakomat.
Kinéztem az
ablakpárkányra, és elképedve láttam, hogy tele van szotyizva.
Baromira
felidegesített, hogy egy akkora paraszt lakik fölöttem, aki arra sem képes - ha
már bunkó módjára teleszotyizza az utcát, ahelyett, hogy a kukába dobná -, hogy
akkorát köpjön, hogy ne az alatta lakó ablakpárkányára
hulljon az áldása.
hulljon az áldása.
Kinyitottam az
ablakot, és széles mozdulatokkal lesepertem a párkányról a szotyimagokat, remélve,
hogy látja fentről a bajnok, és talán megkísérli megdönteni a saját köpőhossz
csúcsát a jövőben. Ám alig telt el pár perc, megint felhangzott a jellegzetes
hang.
Idegesen kiviharzottam
a konyhába, hogy megnézzem, ki ez a tapló. Kinyújtottam a nyakamat a
konyhaablakon, amennyire csak tudtam, és kémleltem a felsőbb szinteket, amikor
egyszer csak észrevettem a fölső ablakpárkányra erősítve egy átlátszó, műanyag
madáretetőt, tele szotyolával. Épp egy kismadár szállt oda, és belecsipegetett,
mire néhány mag lepottyant az ablakpárkányomra.
Mosolyogva jöttem be a
szobába. Már nem is idegesít a furcsa zaj. Minden pottyanásra az jut az
eszembe, hogy egy kismadár éppen jóllakik. A lepotyogott szotyikért meg
jöhetnek repetázni, egy emelettel lejjebb.
lejegyezte egy kedves
vendégünk: Mátray Csaba
fotó: flickr
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése