Az élet iskolája

Az „élet iskolája” a középiskolai matek tanárunk szálló igéje volt. Szinte minden második mondatában szerepelt. Nagyon sokat nevettünk rajta; volt, hogy megszámoltuk: egy órán hatvanhat alkalommal használta.

Visszatekintve már tudom, hogy nem annyira kinevetésre-, inkább tiszteletre méltó, értelmes és érzékeny tanár volt. Tudta, hogy nem nagyon hat meg bennünket a logaritmus, a deriváns, de a függvények és gyűrűk se értek el hozzánk. Az osztály zsenijét kivéve, senkinek nem csillogott a szeme, amikor ezek valamelyike került szóba. Emlékszem az érettségi előtt nem is erőltette tovább, elővette a Kis herceget és abból olvasott fel az algebra feladatok gyűrése helyett. Talán még soha nem volt ilyen csend és odaadó figyelem az óráján. Pedig akkor, még csak pedzegettük a tanulságot; de a magot sikerült elültetnie.

Mert van, amit nem adunk el...

Nagyon szeretem a bolhapiacot.
Itt, ahol most élek, hagyománya - sőt kultúrája van. S vannak nagy klasszikus helyek, amelyek minden nagyobb útikalauzban benne vannak, ahol hetente vagy akár naponta is lehet bóklászni. S vannak kimondottan hely specifikus – inkább esemény számba menő piacok, amelyeket évente kétszer, például az őszi - és a tavaszi nagytakarítás idején rendeznek meg. Míg az előbbin leginkább „kereskedők” kínálják a portékát és csak a nagyon dörzsöltek tudják, hogy mikor érdemes oda menni nagyot akasztani – pont, mint az Ecserin -, addig az utóbbin a helyi lakosok pakolnak ki, és ezeknek egészen más a jellegük.