Még csak 11 éves.
Nemrég született, még most tanult meg járni, beszélni. Pár éve ment iskolába az
én kis csöppségem és ma már az idegeinken táncol.
Kamaszodik. Feszegeti a
határait, beszólogat, arcokat vág, húzgálja a vállát, dühöng. Ahogy azt kell. A
8 éves kisöccse pedig ebben is példaképnek tekintve nagytesót, szintén kezdi. De
nem korai ez egy kicsit?
Egy barátnőmmel
beszélgettem, akinek pár évvel nagyobb gyerekei vannak. Kérdeztem tőle, jól
látom-e, hogy exponenciálisan romlik a helyzet. Mosolygott, bólogatott, majd
hozzátette: És még a kanyarban sem vagytok:)
Mostanra
mindennapossá váltak a vicces beszólások: Anya, hol volt arról szó, hogy
söprögetnem kell, ha kijövök az udvarra? Az apróbetűs részben???
A minap egy erősen
átverés-szagú ügy kapcsán feltettem a kérdést, hogy tollas-e a hátam, azért
néznek-e madárnak. Csípőből jött a válasz, hogy a hátam nem tollas, de a csőröm
elég nagy, azért gondolták, hogy madár vagyok:)
Ezt a részét tudom
humorral kezelni. Legalább vicces a gyerek. Majd biztosan hasznát veszi a
csajozásban...
De hogy lehet arra
felkészülni, ami majd ezután jön? Gyanítom, sehogy. Mantrázhatom, hogy nem megyek
bele a kis játszmáiba, hogy az elfogadás művészetét gyakorlom és nem engedem,
hogy kihozzon a sodromból, úgyis megtalálja a módját, hogy hogy hozza ki
belőlem az állatot. Mármint a sárkányt:)
Túl kell mennie a
határon, hogy tudja hol a határ. Csak az bánt, amikor emiatt én is átlépek
határokat és nem úgy reagálok, ahogy a nagykönyvben és a mantráimban meg van
írva. Legszebb, mikor azok a mondatok csúsznak ki a számon, amiket én is
hallottam a szüleimtől és amikről megfogadtam, hogy „énaztánsoha”. A nagyszülők
meg csak kajánul vigyorognak. Az arcukra van írva: Most visszakapjátok:)
Végkövetkeztetés
(már ha létezik ilyen): Bruno Bettelheim
után szabadon, igyekszem a kiskamasz gyerekeimnek is „elég jó szülője” lenni...
lejegyezte: fonóművek
Réber László rajza Vekederdy Tamás: Kamaszkor körül című könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése