Az ölelés ereje

Ti is láttatok már olyan felhívást, ami ölelésre invitál? Több variációban is létezik. A „szükségem van…”-tól az „örömmel adom neked is…”-ig minden van a palettán. Alkalmazzák kísérlet, terápia és amolyan „társadalmi-hőmérő” gyanánt is.

Élőben még nem láttam ilyet, valahogy mintha ez nálunk, itt Európa közepén, annyira nem lenne divatos. Vagy túl merésznek, túl beavatkozónak, vagy nagyon is hétköznapinak tartjuk. Nem is tudom. Azt láttam, hogy bizonyos kultúrákban – például a múlt héten körbejárt amerikaiban – , ez a mi megszokott „szia-hogyvagy-puszi-puszi” helyett megy („hello-howareyou-hug”). Talán jobban rászoktak a műfajra arrafelé.

Nos, ennek az ölelésnek a spontán terápiás alkalmazásából kaphattam a közelmúltban egy nagy adaggal. Leírhatatlan veszteség ért,
a legnagyobb, ami egy gyermeket érhet. Volt időm felkészülni rá. Racionálisan és érzelmi síkon is volt lehetőségem kezelni. Azt is hittem a tragédia bekövetkeztével, hogy rendben van így. Ilyen az élet. Ezzel jár, ha elkezdődik, egyszer véget ér. És vittek, magukkal az intézkedős hétköznapok.

Aztán eljött a temetés. Még az utolsó pillanatra is maradt eligazítani való, így arra eszméltem, hogy ölelésből ölelésbe sodródom. Nagyon sokan voltak, régi ismerősök és (talán a leggyermekibb énemnek ismerős) ismeretlenek. És öleltek.

Ezekben az ölelésekben olyan erő volt, amit korábban soha nem tapasztaltam. Igen, benne volt a szavakban, a szemekben a bánat, de az ölelések éltető, megtartó erőt adtak át. Azt üzenték: nekünk is fáj ami történt, értjük, hogy mennyire nehéz, bár nem tudjuk teljes mértékben átérezni azt ami benned most történik, de veled vagyunk és számíthatsz ránk. Akkor is, ha sírni kell és akkor is, ha eldöntötted, hogy tovább lépsz. Itt vagyunk Neked!

Így tartottak meg az erős karok. Így segítettek abban, hogy elsirassam, hogy elengedjem és tudom, hogy segíteni fognak, hogy tovább lépjek.

Köszönöm!

Lejegyezte: ebarátnőm