Barangolok a neten (sose szoktam). Csak úgy lógok
a szociális hálón, és bele-bele kukkantok abba, amit a „kék-fehér” kegyeskedik
megosztani velem. Néha teszek egy-egy akaratlan vargabetűt. Rákattintok arra,
ami megfogja a szemet. Szeretem a biztató híreket. Egy pozitív hír alatt
megfogja a tekintetemet egy hosszabb bejegyzés: „Mostanában, sajnos, gyakran járok kórházba (…) és itt ismerkedtem meg
egy tüneménnyel. Bemutatom nektek; azt hiszem, az igazi nevét nem lenne
tisztességes ide kiírni…én Beninek hívom. Nincsenek szülei, nevelő otthonban
él. Épp a kórterembe voltunk reggel, amikor behozta őt egy nevelő és letette az
ágyba; őt, meg a kis ruháit. Aztán azt mondta, hogy „szia”, hátat fordított és
elment. A kisfiú csendbe volt, nem szólt egy szót se. El volt a kis ágyban. Aznap
már meg is volt az orvosi beavatkozás nála.
A két kis fülét műtötték, de ha már ott van, a manduláit is. Mi, a kis betegünknél délután is bent voltunk, és ismét találkoztunk Benivel; épp a műtét után volt. Tűrt bölcsen, vagy csak beletörődött a sorsába. Ki tudja megmondani. Nem sírt, nem panaszkodott, pedig biztosan voltak fájdalmai. Másnap, látogatási idő alatt, bejött egy másik nevelő hozzá. Alig szólt, csak morgott, hogy miért pont öt küldték, nem is az ö csoportjába van a Beni... Lerakott egy adag ruhát és 2 bébi ételt ebédre, aztán ment volna. Megszólítottam: Jó napot! – mondom - Ölbe venni, dajkálni, megölelni nem kéne vagy nem szokták? Hidegen és hivatalosan jött a válasz: - Nem. Tiltja a szabályzat… meg nem is érnek ők erre rá. - Később kiderült, hogy Beni 16 hónapig egy szobába lakott, ez volt az teljes élettere, nem vitték ki az udvara se .... El sem tudom képzelni… És az is hihetetlen, hogy itt benn a kórházban, a műtét után, Beninek jó napja volt: életében először levest ehetett.. megosztottuk vele azt, amit a gyermekünknek hoztunk; egykorúak, ugyanazzal az egészségügyi problémával küzdenek, majdnem sorstársak… De csak majdnem…Beni eddig bébi ételt meg főzeléket kapott csak. Levest nem, tiltja a szabályzat – jött a magyarázat. Na persze a vacsi, amit hoztak neki az már vicc. Letettek két szelet kenyeret, meg egy kis vajat. És ott hagyták neki! Hogy gondolták? Hogy majd megkenegeti és megeszi? A másfél éves kisfiú? De jött az éjszakás nővér - nevezzük Katinak - szerzett a kisfiúnak megfelelőbb ételt. Beni az éhséget is csendben tűrte volna, nem volt egy hangja sem. Kati megetette még dajkálta is .. ..mert Beni egy tünemény, és a nővérek közt is vannak angyalok... Higgyétek el, Beni tényleg egy kis tünemény, aki órákat elvan szinte mozdulatlanul, nem hiányzik neki semmi és senki; se játék, se tablet, se anya, mert nincs semmije se senkije. Én meg azt hittem eddig, hogy mennyi bajom-gondom van e világban. De már látom, hogy az én ügyem semmiség, mert van ennél rosszabb. Lám-lám Beninek meg jó szó se jut… se szeretet.. Kérlek titeket, akik ezt olvassátok, küldjetek neki egy pozitív gondolatot, hogy gyorsabban gyógyuljon. Köszönöm!”
A két kis fülét műtötték, de ha már ott van, a manduláit is. Mi, a kis betegünknél délután is bent voltunk, és ismét találkoztunk Benivel; épp a műtét után volt. Tűrt bölcsen, vagy csak beletörődött a sorsába. Ki tudja megmondani. Nem sírt, nem panaszkodott, pedig biztosan voltak fájdalmai. Másnap, látogatási idő alatt, bejött egy másik nevelő hozzá. Alig szólt, csak morgott, hogy miért pont öt küldték, nem is az ö csoportjába van a Beni... Lerakott egy adag ruhát és 2 bébi ételt ebédre, aztán ment volna. Megszólítottam: Jó napot! – mondom - Ölbe venni, dajkálni, megölelni nem kéne vagy nem szokták? Hidegen és hivatalosan jött a válasz: - Nem. Tiltja a szabályzat… meg nem is érnek ők erre rá. - Később kiderült, hogy Beni 16 hónapig egy szobába lakott, ez volt az teljes élettere, nem vitték ki az udvara se .... El sem tudom képzelni… És az is hihetetlen, hogy itt benn a kórházban, a műtét után, Beninek jó napja volt: életében először levest ehetett.. megosztottuk vele azt, amit a gyermekünknek hoztunk; egykorúak, ugyanazzal az egészségügyi problémával küzdenek, majdnem sorstársak… De csak majdnem…Beni eddig bébi ételt meg főzeléket kapott csak. Levest nem, tiltja a szabályzat – jött a magyarázat. Na persze a vacsi, amit hoztak neki az már vicc. Letettek két szelet kenyeret, meg egy kis vajat. És ott hagyták neki! Hogy gondolták? Hogy majd megkenegeti és megeszi? A másfél éves kisfiú? De jött az éjszakás nővér - nevezzük Katinak - szerzett a kisfiúnak megfelelőbb ételt. Beni az éhséget is csendben tűrte volna, nem volt egy hangja sem. Kati megetette még dajkálta is .. ..mert Beni egy tünemény, és a nővérek közt is vannak angyalok... Higgyétek el, Beni tényleg egy kis tünemény, aki órákat elvan szinte mozdulatlanul, nem hiányzik neki semmi és senki; se játék, se tablet, se anya, mert nincs semmije se senkije. Én meg azt hittem eddig, hogy mennyi bajom-gondom van e világban. De már látom, hogy az én ügyem semmiség, mert van ennél rosszabb. Lám-lám Beninek meg jó szó se jut… se szeretet.. Kérlek titeket, akik ezt olvassátok, küldjetek neki egy pozitív gondolatot, hogy gyorsabban gyógyuljon. Köszönöm!”
Nagyon
elszorult a szívem, amikor ezt olvastam. Persze a hozzászólások olyan gyorsan
sorjáztak a bejegyzésre, hogy hamarosan le is tiltották a kiíró oldalát –
minden gyanús, ami ilyen népszerű. Ez a történet megérintett valamit az
olvasókba és mindenki billentyűzetet ragadott. Sok gondolat sorjázott a
kórházról, a kórházi ellátásról, az erejükön felül teljesítő nővérkékről, az
örökbefogadásról, annak nehézségeiről, a nevelőotthonokról és az ott uralkodó
légkörről, a gyerekeiket elhagyó anyákról, családokról. Mindenki ítélkezett. Pedig
nem ismerték pontosan a történteket, csupán néhány benyomásuk volt az íráson
keresztül.
Az öröm az volt, hogy a megjegyzések egy
része jó gondolat volt, ami - remélem - segíti ezt a kis tüneményt a
gyógyulásban és a nővéreket is az angyalkodásban.
lejegyezte: egy kedves vendégünk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése