Lassan indul az idei nyár. Nem
olyan régen volt, hogy a nyári ruháim előkerültek a dobozból és próbálgatom
őket. Van néhány örök darab, igazán nőies szoknya, amit évek óta dédelgetek. Minden
évben újra és újra előkerülnek, de hordani őket, az valahogy nem megy. Ezek a
darabok elég furán viselkednek: egyik évben alig jönnek rám, másik évben azért
nem tudom felvenni, mert nagyok.
Vajon mi lehet az oka? - teszem fel a költői kérdést magamnak. - Változom? Változunk?
Vajon mi lehet az oka? - teszem fel a költői kérdést magamnak. - Változom? Változunk?
Hol kicsi, hol nagy. Néha szoros,
néha lötyög. Van, hogy feszül, máskor fodrot vet. Valahogy így haladunk végig
az egész életünkön is. Egy kezemen meg tudom számolni
azokat az alkalmakat, amikor pont jó. Mert bizony, az a kevesebb.
Nézzük csak! Gyerekként olyan kicsik vagyunk mindenhez, „neked ez még magas gyermekem”, mondják a mindenható fölnőttek. és milyen meglepő, amikor előkerül a „nagy vagy már te ahhoz, hogy ilyet csinálj” szlogen.
Nézzük csak! Gyerekként olyan kicsik vagyunk mindenhez, „neked ez még magas gyermekem”, mondják a mindenható fölnőttek. és milyen meglepő, amikor előkerül a „nagy vagy már te ahhoz, hogy ilyet csinálj” szlogen.
A gyerekkorunk során, ezt a két mondatot simán
megkaphatjuk bármikor, akár egy azon órán belül, ugyanattól a fölnőttől is; és
várhatóan meg is fogjuk kapni. Nem is egyszer!
A kamaszkor? Az önmagában egy
őrület; ide már nem is kellenek a szülők, szomszédok, társak, hogy érezzük,
gyermeknek sok, felnőttnek pedig kevés még az, amit tudunk; de valahogy ott
tombol bennünk mind a kettő. Nem, egyáltalán nem csoda, hogy nehezen bírunk
magunkkal és mások is velünk.
Az oktatási intézmények (ovi,
isi, főtanok), mintha kimondottan erre lennének kitalálva: „ figyeld és okulj, mennyi
mindent tudhatnál” mondják az egyik oldalról, jól ráerősítve a még-kicsi-vagy
vonulatra. „Csak rajtad áll, senki más nem teheti meg, csak te” hallatszik a
túloldalról, pedálozva a nagy-vagy-már irányt. Mintha csak és egyedül a nebuló
lenne a felelős azért, hogy mi történik vele és körülötte, az intézmények
adottságai, a pedagógusok és szülők hozzáállása hajítófát sem érne… Pedig ha
tudná sok fölnőtt, hogy egy kis lelkesedéssel, odafigyeléssel mi mindent lehet
megmozgatni az ifjú lelkekben…
Aztán a felnőtt kor különböző
vetületei: az önálló élet, a szingli lét, a munka, a karrier, a nyugdíjba
vonulás, a párkapcsolat, a gyereknevelés, a család, a szüleinkkel való
kapcsolatunk, a közvetlen baráti társaság, a tágabb szociális környezet, a
társadalmi felelősség vállalás, a zöld gondolkodás, a pozitív életszemlélet, a
tudatos vásárlói magatartás… Mind-mind, hol túl sok és mi túl kevesek vagyunk
hozzá, hol nagyon korlátozó és mi, mint az elefánt a porcelánboltban, csak
rombolunk akaratlanul és ormótlanul.
Hogy hol az arany középút? Hát
belül, mondják az okosak! Amivel mi magunk ki tudunk békülni, az visz előre
minket. De ezt megtanulni, - s ha rosszul tanultuk korábban valamilyen okból
kifolyólag -, átalakítani, embert próbáló feladat. S ha rátaláltunk a belső
ösvényünkre, kapaszkodónkra, akkor sincs biztosíték arra, hogy a helyzetek
passzosak lesznek, legfeljebb nem bánt bennünket annyira, vagy tudjuk helyén
kezelni a dolgokat.
Így van ez az örök darabjaimmal
is. Már nem rohanok hanyatt-homlok tűért, cérnáért, varrógépért, hogy méretre
igazítsam őket. Egyszerűen konstatálom, hogy most pont nem az a nyár van és
előkapom a mindig kéznél lévő farmeromat. A fene akar szoknyában flangálni! Jól
mondom?
A képen az örök és megunhatatlan
Audry Hepburn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése