A november még
ősz, bármennyire morcos is. Decemberben semmire nincs időm annyi az esemény.
Szinte észre sem veszem, hogy milyen korán este lesz, annyira csillog-villog
minden és annyit teszek-veszek. S már kopogtat is az Új Év. Mérleg, visszatekintés és számadás. Majd jönnek a
tervek, távlatok és új ígéretek. És már benne is vagyok a januárban. Aztán
egyszer csak elszáll a varázslat. Pontosan nyolcadikán, úgy délután négykor.
Már szürkül, hamarosan egészen sötét lesz, és a sötéttel együtt leszáll a ború
is.
Már vagy hat hete nem
sütött ki a nap, madárhang, a varjakén kívül, nem hallatszik… valami
olyan szürkeség ül a tájon, amin a hétköznapok nem tudnak, vagy talán nem is akarnak
áttörni… És ekkor, január nyolcadikán délután négykor, elegem lesz ebből a télből.
Elegem lesz a sötétből, a hidegből, a madártalan, lombtalan erdőből. Friss
levegőre, történésre, napfényre, madárricsajra, nevetésre és társaságra vágyom.
Elkezdem keresni azt,
ami hiányzik nekem.
