Igaz, való igaz, hogy az a jó és az életszerű, ha
jóhiszeműek vagyunk, ha tudjuk, szeretjük és bevonzzuk a jót az életünkbe. Sajnos
úgy tűnik, hogy a virtuális tér és kiemelten a személyes dolgokat oly gyakran
felcsillantó blogok világa pont nem az a világ, amely az imént említett recept
életszerű megnyilvánulása. Nem bizony.
Milyen gyakran van az, hogy ráakadunk
egy személyes naplóra – blogra – , ahol valami olyan történik, ami valamiért
megérint, elér hozzánk és ellenállhatatlanul arra sarkall, hogy nap mint nap
olvassuk, és ha elég bátorságot gyűjtöttünk, mi, nyájas olvasó, akkor szóljunk
hozzá, vegyünk rész benne. Milyen nagy öröm ez! Elismerem nem ez a számottevő
része az internetes olvasmányaimnak, de ha ráakadok valakire, aki ezt TUDJA,
azt örömmel és hosszasan követem. Olvasom, olvasom és aztán jön a döbbenet:
valami fura csavar: megváltozik a blogger hangvétele, már nem olyan sziporkázóak
az írások, a témák valahogy elhervadnak, inkább olyan lesz az egész, mint egy
kidobás előtt álló virágcsokor – még a bűzét is szinte érezni… Mi történt? Csak
annyi, hogy akadt valaki, aki „jólmegaszonta” a bloggernek!!! Volt egy
bejegyzés, egy téma, amit bár sokan olvastak és véleményeztek, valaki
kiemelkedően szétkapott – leggyakrabban vélt vagy valós személyes érintettség
okán. És akkor két táborra szakad a cyber világ, mert egy részük menten a
„hogymeri” a másik része pedig a „végrehogyvalakimerte” irányba fordítja a
billentyűzetet. - Nem tisztem ezt itt
elemezni, de nagyon halkan, és csak az írás margóján megkérdezem: milyen
jogon? - Nos ennek a legszélsőségesebb
esetben peres eljárás lesz a vége, de addig rengeteg szenny folyik át a láthatatlan
háló csomópontjain. S ezek minket sem kerülnek el. Hogy hogy történhet ez meg?
Hiszen aki kiteszi a világ szeme elé a személyes dolgait, annak el kell
viselnie, hogy ellenőrzés nélkül bárki, de bárki olvashatja és véleményt is
alkothat róla. Mert egy megjelent írás, kép vagy vélemény útja követhetetlen és
beszabályozhatatlan, eljuthat Kamcsatkától Fokföldig, se visszavonni, se
törülni nem lehet végérvényesen, ez tuti. Igen, ez a szabály, de el kell-e
viselni? Hol van itt az emberi méltóság?
És ez az érmünknek csupán csak az egyik oldala, a másik a hangvétel.
Hiába gondolom valakiről, hogy kérem, ő felette áll ennek, vannak dolgok, ami
felett nem lehet állni, mert nem lehet. Vannak dolgok, amik olyan belső hívó
gombhoz érnek hozzá bennünk, akarva akaratlan, amire nem lehet nem reagálni,
sőt!
Hiába a műfaj írott volta, ahol a szavak nem csúszhatnak
csak úgy ki a szánkon, amíg bepötyögjük többször is megforgathatjuk magunkban
a mondanivalónkat, sőt van lehetőség az újra-újra és újra olvasásra,
olvastatásra, mégis kimegy! Kimegy a bántó, a sértő, a minősítő, kimegy az
otromba, a gúnyos, a megalázó. Erre pedig nincs is más viszontválasz! Amit
újfent nem lehet szó nélkül hagyni.
Vagy igen?
És ez megtörténik, megtörténik szinte minden nap, kisebb
nagyobb port kavarva, de mindig mély, indokolatlan sebeket ejtve, sokunk kedvét
elrondítva.
Ezért drága trollkodásban kedvet lelő olvasgatók, arra
kérlek tisztelettel Titeket, hagyjátok élni azt ami van, hogy virágozzék minden
virág. Ha nektek virágozni másképp nem lehet, írjatok nekünk hosszú és nagyon
aprólékosan megfogalmazott levelet, majd ha ráérünk válaszolunk :)
Ígérjük! Megtesszük!
lejegyezte: ebarátnőm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése