Vigyázz - álmaid megvalósulnak

Mindig ezt mondta nekem az én bölcs nagymamám: 
 – Vigyázz gyermekem, az álmaid megvalósulnak! Ó bárcsak így lenne édes Nagymamikám - gondoltam magamban, és mosolyogva vártam, hogy az én jóságos, fehér hajú tündérem jóslata beteljesedjen.

Valahogy nem tűnt fel, hogy ez nem egy kimondottan jótündéres áldás; visszatekintve, már látom, hogy ott lebegett benne a féltés: mi lesz ezzel a szegény gyermekkel, ha az álma valóra válik.

S mert az álmok természetrajzához hozzá tartozik, íme, elérkezett a nagy beteljesedés pillanata! 

Hosszú tömbházban töltött évek után a párommal beköltözhetünk egy házba. A házba, ami csak a mienk. A házba, aminek padlása, pincéje, előkertje és udvara van - és ez mind-mind csak a mi tulajdonunk. Mióta vártam arra a pillanatra, hogy olyan hangosra tehessem a magnót takarítás közben, hogy túlharsogja a porszívó zaját, vagy hogy semmi, de semmilyen focimeccs vagy szülinapi buli ne lehessen indok arra, hogy a falszomszéd őrületes hangorkánját én legyek kénytelen hallgatni hajnalig. Vártam arra, hogy végre magam dönthessek arról – a lakóközösség belegyezésének írásos begyűjtése nélkül –, hogy hová pakolom a majdani fiatal kincskeresőknek oly nagy örömet szerző lomos-ládát: padlásra, pincébe, fáskamrába vagy csak úgy szét-szana a lépcsőfordulóba... Az én házam az én váram! Az enyém! Szeretem, és ezt majd az unokáim is látni, lakni, élvezni fogják.  

Így indult a kapcsolatom a megvalósult álmommal. Aztán, csak vártam, hogy, az igaz-szerelemhez hasonlóan – mely, ha jól ápoljuk igaz-szeretetté válik –, elkezdjen a mienk is alakulni. Én tényleg nagyon szerettem volna, és igyekeztem ápolni, és igen, szeretet teli, békés boldog, nagyharangig tartó együttélést akartam. De ahogy telt az idő fura jelekre lettem figyelmes. Eleinte elhessegettem őket. Egyszeri eset! Véletlen! Megtörténik! De egyre erősödött bennem a gyanú: ez az érzelem – a szerelem, az akarás – egyoldalú. Valami nincs rendben. Hogy milyen jelekre gondolok? Sorolom.

Már az indulásnál észre kellett volna vennem: gyönyörű tavaszi napon költöztünk, ilyen szépet soha nem láttam: napsütés, bogárzümmögés, madárdal, cseresznyevirágzás – csodálatos. A költözés pikk-pakk lezajlott: semmi nem tört el, semmi nem veszett el, szinte egyből minden a helyére került. Délutánra már fáradtan, de boldogan (és még mindig gyanútlanul) roskadtunk le a terasz – a mi hátsó teraszunk – nyugágyaira, pont mint a mesében. De aztán feltámadt a szél… gyorsan be a házba - ablakokat becsukni! Sajnos, csak minden második zárt tökéletesen, a páratlanokat csak betámasztani tudtam. A spalettát nem lehetett beakasztani – mielőtt a zivatar teljes erőre kapcsolt volna, a párom egy villával beügyeskedte. Eleredt az eső, az ablakok alatt becsurgott. Uccu! Kiszuperált pólót a párkányra. A villanykályha bemelegedése eltartott, mert csak éjszakai árammal működött – ami este 10-kor indult, s így a fűtésünk is kizárólag sötétedés utánra volt várható. Sebaj, összebujtunk boldogan, jön a nyár, majd hívunk egy ablakost.

Majd..., ha lesz rá pénzünk… Mert akkor épp gazdasági csodaként működtünk. Az egész család utolsó fillérjeit is összedobtuk, a nagy Álomra. ...és az ablakos után egy vízszerelőre volt szükségünk, majd egy kéményseprőre, aztán jöhetett a gázos és újra a villanyszerelő (esküszöm semmi köze a Hobóékhoz) – és még nem tartottunk semmilyen "nagy-átalakításnál".

Ősz végére a férjjel felváltva keseregtünk: "nem szeret ez minket!". "Nem hiszem, – vigasztalt a soros optimista – lehet, csak te (a soros pesszimista) látod nagyon sötéten!" Pihenjünk rá! – jött az ötlet, és elutaztunk. Telelni. A házban temperált fűtés, az ablakossal illeszkedőre igazított ablakok becsukva, a konyhában frissen felszerelt gázkonvektor, az éjszakai mellé alternatív fűtésnek minimumon. Kulcs a lábtörlő alatt, és mehetünk. Bár ne tettük volna! Hosszú utunk volt visszafelé, sötétben értünk haza. Ott ragyogott a mi gyönyörű házunk a sötét utcában, az előtte álló lámpa fényében. Otthon, Te édes! 

Robogtam befele, illetve repültem, mert az első lépcsőfokon, ami lefele vitt a ház mellett a hátsó bejárathoz, megcsúsztam és önszántamból többé nem tudtam abbahagyni a száguldást. A tuja nyújtotta segítőkészen az egyik ágát: én elkaptam, ő felfogott.  Hát igen, tél… Bármilyen csapadék makacsul megvár, és senki nem takarítja el, ha mi nem…. és csúszik. Az igazi meglepetés nem ez volt. A meglepetés akkor ért, amikor a házban is korcsolyapálya fogadott.  Elfagyott az északi oldalon egy vízvezeték, aztán eltörött, aztán csak ömlött, ömlött a víz olvadáskor, majd mikor újra beállt a mínusz - újra fagyott… Hosszú – nagyon hosszú ideig voltunk távol, majdnem egy teljes hetet! Azt az éjszakát nem részletezem. …és az elkövetkező három hónapot sem – körülbelül annyi időre volt szükség, hogy kiszáradjunk mi, a bútorok, a szőnyegek, a ruhák, a fal…

Nem mesélem  a következő három  évet sem, ennyi időbe telt, mire minden nyomot eltüntettünk… Persze levertük, kibontottuk, felszedtük, kidobtuk, vettünk, átszereltettük, kifestettük, megint vettünk, leraktuk és így tovább, szinte az egészet átépítettük. 

Otthonos lett, a mienk lett, szeretjük, de a rabjaivá tett. Nélkülünk nem bírt meglenni, és állandóan figyelnünk kellett, hogy mikor lesz szüksége ránk…

Így jártam az álommal – maga alá gyűrt. 

Jó ez nekem, jó ez nekünk?

u.i.: a kép illusztráció :D

lejegyezte: ebarátnőm