Az
az agyoncsócsált mondat, hogy szinte minden azon múlik egy nő életében, milyen
volt a kapcsolata az anyjával, ott villog minden önsegítő, öngyógyító könyvben,
még azokban is, amelyekért kevesebbet kell leszurkolnod négy rongynál.
Valahogy
mindegyik előbb vagy utóbb erre lyukad ki. Nem csak a valódi szakkönyvek, hanem
minden félbulvár, pszichologizáló, kattintáskunyeráló internetes oldal, amin
több a zsírégető reklám, mint lapulevélben a klorofill. Mondhatni, általában
mindenki tudja, kivéve, ha feltesszük a kérdést, mit is jelet ez a
gyakorlatban, mert akkor szó bennszakad.
Sára
egészen addig nem gondolkodott ezen, amíg tanulni nem kezdett róla. Mert
amit ő az anyjához fűződő kapcsolatából önmagában tudatosított, az mindössze annyi
volt, hogy egy anya első sorban tilt, tűr és támogat.
Ahelyett, amit mások az
anya-lánya kapcsolat tág lehetőségeiből megélnek, Sárának mindenek előtt egy
több évtizedes húzd-meg-ereszd-meg játék jutott, melynek tétje leginkább az
volt, meddig tarthat a szülői kontroll felette. Pontosabban életének minden
olyan részlete felett, amelyekről az átlagos lányok úgy nagyjából tizenhét éves
koruk után maguk döntenek. És itt üssenek agyon, ha meg tudom határozni, mikor
is szakadt ennek nagy nehezen vége. Akárhogy erőltetem az agyam, nem emlékszem,
mikor változott meg körülötte a világ, mikor éreztem meg rajta először, hogy ez
a Sára már nem az a Sára többé, aki egy évvel előtte volt. De végül megtörtént.
Amikor
aztán sok buktatón keresztül jutva úgy érezte, kellő bátorságot gyűjtött, hogy
ő is anya legyen, egy szombat délután magára zárta a hálószoba ajtaját, és az
ágyon hasalva írt egy listát azokról a dolgokról, amit nagyon szeretne megadni
a kicsinek. Aztán egy másikat, ami arról szólt, mi az, amit nem szeretne
elkövetni vele szemben. És mindezek fölött ott lebegett egy mindent átható
meggyőződés, hogy ez a gyerek nagyon sokat fog jelenteni számára. De nem csak a
szokásos értelemben. Valami megmagyarázhatatlan okból biztos volt benne, hogy
ez a kis ember nagyon különleges szerepet fog betölteni az életében. Ha úgy
tetszik, mielőtt megfogant volna, felruházta a hatalommal, hogy az élete
folyásának irányán változtathasson.
Így
is lett.
Lám,
itt ül ő – negyvenegynéhány évesen, szeme fénye pedig már kész kis hölgy.
Egyetlen gyermekének pedig épp pár órája hagyta el a száját egy igen fontos
mondat. Egy olyan mondat, ami a maga óvodás lelkével, tapasztalatával,
élményeivel mérve bölcsességről és határozott jellemről tesz tanúbizonyságot.
Történt
ugyanis, hogy Sára a másnapra készülve tett-vett a lánya szobájában, fiókba
hajtogatta a ruháit, miközben gondolatban máshol járva megkérdezte tőle:
-
Mit szeretnél? Melyik gatyódat tegyem be benti cuccnak az oviba?
Mire
ő odafordulva hozzá azt felelte:
-
Semelyiket. Nem tudod, hogy a fiúk a szoknyás lányokat szeretik?
A
fiók fölé görnyedve megdermedt a döbbenettől. Hm… Nem tudtad, hogy a fiúk a szoknyás lányokat szeretik?... A fejében
azonnal pattogni kezdtek a mondatok, mintha egy csokor petárda kezdett volna
durrogni hirtelen.
-
Nem tudtam. Illetve de. Vagyis hát inkább sejtettem… - válaszolta.
-
Nevetséges az egész - szólt közbe egy ingerült hang odabent – már hogyne tudtad
volna! Egészséges felnőtt nő vagy, házasságban élsz, van pár diplomád. Elérted,
amit kell. Épp azt ne tudnád, mit szeretnek a férfiak?!
-
Ami azt illeti…- motyogta benne bizonytalanul az a hajdani tizenéves – ezt a
mondatot eddig még nem hallottam soha senkitől.
-
Egyáltalán miért fontos ez az ostobaság? – csattant fel megint a türelmetlen
hang odabent, és Sára megesküdött volna, hogy mintha az anyja hangját hallotta
volna ezúttal. Minden alkalommal így csattant fel, valahányszor kínlódott egy
csalódás miatt, és így vágta el minden további vita útját, valahányszor azon
kaptak össze, hogy Sára nőiesre – és nem kislányosra vagy fiúsra – szerette
volna venni a stílusát.
-
Tényleg, miért olyan lényeges ez? Nem hordok szoknyát. Nem szeretem. Nem elég
karcsú a bokám
– gondolta.
-
Akkor meg miért tartasz szoknyákat a szekrényedben? – kérdezte csodálkozva a tizenéves
hang. – Van vagy tizenöt. És szépek… - tette hozzá félénken.
-
Ugyan már, negyven évesen akarsz elkezdeni lázadni a saját szabályaid ellen? –
gúnyolódott anyja
hangja.
-
Nem lázadok! Azt teszem, amit jónak látok. – gondolta.
-
Helyes, tudtam én, hogy az eszedre hallgatsz, és nem csinálsz ügyet a lányod
megjegyzéséből – papolt elégedetten az anya-hang, aminek hirtelen arca is lett,
és önelégülten, leereszkedően mosolygott, szája sarkában azzal a kis jellegzetes,
lefelé görbülő ránccal.
-
Valóban? – felelte odabent a hangnak. Sára lesimította a fiókba tett ruhák
tetejét, betolta a fiókot és hátrafordult.
-
Gyere drágám, elmegyünk fagyizni. Vehetsz szoknyát.
Aztán
átsétált a hálóba, megállt a gardrób előtt, félretolt pár vállfát, aztán az
egyikről leakasztott egy szoknyát. Maga elé tartotta egy pillanatra.
Csokoládébarna, könnyű nyári darab volt, az alján fehér sávban búzavirág
mintával. Aztán kibújt a farmernadrágjából, ledobta a pólót, amit viselt és
levett a polcról egy másikat. Belebújt a testhezálló, fehér felsőrészbe, majd
felvette a szoknyát, a búzavirágosat. Amikor a lányával kézen fogva kilépett az
ajtón, a hangok odabent döbbenten hallgattak.
lejegyezte
egy kedves vendégünk, peppermint leaf
a kép szabad forrásból (CC)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése