Reggelizek a tengerparti óváros
egyik legforgalmasabb kávézójában, és nézem az égen átvonuló felhőket, a
sirályokat, a hullámzó vizet. Iszom a bikaerős kávét, eszem hozzá a croissant,
együtt a helyiekkel, néhány háborús veteránnal, korán kelő turistával, és arra
gondolok, itt jó lenne élni, ebben a városban, ahol tolerancia honol: mindenki
vendég, az is, aki nem olyan mint a többiek, mert kerekesszékben ül, vagy nem hasonlít a „normális” gyerekekre,
esetleg a saját neméhez vonzódik, vagy ki tudja milyen módon lóg ki a
társadalmi többségből. Ahol a kutyáknak külön strandjuk van, külön zuhanyzóval,
ahol még éjfél előtt is lehet frissen sült kenyeret vásárolni, ahol nem kell a
kutyákra szájkosarat rakni, és mégsem bántanak senkit és semmit. Otthon érzem
magam, majdnem ugyanannyira, mint amikor nyugágyban hanyatt fekve bámultam a Dél keresztjét az égen messze-messze egy másik tengerparton.
Ülök az erkélyen, mélyen
belemerülve a Megfagyott világba. Az
erkélyajtó behúzva, mert odabent megy a légkondi, én viszont már el tudom
viselni a kinti meleget, és már nem éget a nap sem. A párom kiszól nekem egy
pillanatra: „rendeltem vacsorát, nemsokára meghozzák, addig elmegyek vásárolni,
majd engedd be őket.” Hát persze, mormogom, de már zuhanok is vissza a könyv
világába. Néhány perc múlva úgy érzem, itt az ideje, hogy bemenjek, és ekkor
jön a felismerés: a drága jó ember a megszokott mozdulattal ráfordította az
erkélyajtó kilincsét… Rádöbbenek, hogy magamtól nem tudok kiszabadulni (vagy
inkább beszabadulni a lakásba), majd hamarosan arra is, hogy a lakásunk
elhelyezkedéséből fakadóan hallótávolságon belül egyetlen ablak vagy erkély
sincsen. Néhány perc kell csak, és rám tör a pánik. Megrohannak az emlékek, és
a szomorúság meg a feszültség szinte darabokra szaggatja a bensőmet. Közben
látom a szobában a telefonomat az asztalom, és hogy folyamatosan hív rajta. A
kapucsengőt is hallom, amire már ráfeküdt a futár. Te jó ég, csak nem történt
vele valami az utcán?? Akkor soha nem jutok ki innen élve! Amikor végre hazaér,
robban a bomba, és minden könnyemet elsírom.
Csendben várakozunk a hegyek
lábánál egy hatalmas és gyönyörű területen az erdő mellett, és meredten
bámulunk a kerítés túloldalára. Hamarosan odaballag hét bölény. Fantasztikus
látvány, ahogy ezek a közel 1 tonnás állatok ránk néznek a nagy barna
szemükkel, és elveszik a kezünkből a tölgyfagallyakat. Nem szabad megszólalni,
nehogy elijesszük őket. És akkor arra gondolok: milyen kicsi krumplik vagyunk.
37 fok van, magamhoz veszek két
liter vizet, felöltözök, és elindulok hegyet mászni. Most egy olyan oldalról
mászok, ahonnan eddig még nem közelítettem meg a kilátót. 4,5 km csak a
faluból, nem sok, de az út rendkívül meredek, és a szárazság miatt csúszik is. Szakad rólam a víz, belecsorog a szemembe a hajamból, kapkodom a levegőt,
a két liter víz szinte a felfele úton elfogy. De megcsinálom. Minden ruha csupa
víz rajtam, néhányszor eszembe jut, hogy lehettem ennyire hülye, de akkor is
továbbmegyek. Odafent a látvány mindenért kárpótol, és az az érzés, hogy az
ember kicsi krumpliként egy a természettel, még 37 fokban is csodálatos. :-)
ui.1.: a párom életben maradt, és
a vacsora is megérkezett, miután újra hívta a futárt.
ui.2.: a bölényekről megtudtam,
hogy matriarchális társadalomban élnek – ettől még szimpatikusabbak lettek. :-)
lejegyezte: Szemfény
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése