Párizst lassan szerettem meg.
Franciaországot, a vidéki részeket már korábban szívembe fogadtam. Párizsról
tudtam, hogy sokan csodálják, szeretik, sőt, egyenesen rajonganak érte, de azt
sokáig nem értettem, hogy miért. Amikor először ott jártam, megnéztem a „must
see” dolgokat, és persze, tetszettek, hát hogyne, hiszen tényleg gyönyörűek
voltak. Ellenben nem tudtam – akkor még – mit kezdeni a metró piszkosságával,
az utcán köpködőkkel, a franciás arrogancia megnyilvánulásaival, azzal, hogy a
taxis, ha nincs kedve, nem jön ki egy adott belvárosi kerületbe, mert nem akar az egyirányú utcákkal bajlódni.
Tetszett a versailles-i kastély
kertjében való piknikezés, a pékségekben terjengő friss illatok, a finom
ételek, a sokféle, színes ruhába öltözött, messziről érkezett ember, de ez
utóbbi is sok volt nekem eleinte.
Sokadik alkalommal utaztam
Párizsba decemberben. Nem számítottam semmi különösre, csak látni akartam a
karácsonyi fényeket egy ilyen megacity-ben, érezni az ünnepi hangulatot, és
együtt lenni a barátaimmal. Életem harmadik legnehezebb éve volt a tavalyi, az
otthonom már nem volt az otthonom, és azt sem tudtam, hogyan leszek képes
túlélni a szeretet ünnepét akkor, amikor az én életemből épp kiköltözik ez a
fogalom.
Mégis, minden várakozásomat
felülmúlóan ez a néhány, sírós-nevetős, közösen élményszerzős nap azt az otthon
érzést adta nekem, amit már régen nem tapasztaltam. Sosem fogom elfelejteni a
kis külvárosi, focimeccs nézős kocsmában a kedves kocsmárost, aki türelmesen
kipakolja elénk a hűtő tartalmát, hogy megmutassa, milyen gyors ebédet tud a
három éhes lánynak sebtiben elkészíteni. Amíg élek, nevetni fogok, és játszani
fogom a közös prom… index játékunkat (játékszabályokért tessék a szerkesztőkhöz
fordulni). Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy Párizsban töltött reggelen
képes leszek rajzfilmet nézni reggelizés előtt-közben-után, ahelyett, hogy
rohannék, nehogy lemaradjak valami látnivalóról. És azt főleg nem, hogy ez
mekkora (könnyes) boldogsággal fog eltölteni, mert azt érzem, hogy ott ülök a
pillanatnyi családommal a kényelmes konyhában – nappaliban, és együtt vagyunk.
És ekkor jöttem rá. Ha valahol
igazán otthon tudom érezni magam, akkor azt a helyet megszeretem. Így lett a
szívem csücske Oaxaca, Antigua, Arequipa, München, Hamburg, Csíkszereda, és a
Zemplén (meg még sokan mások). Otthon attól érzem magam, hogy olyan emberek
vesznek körül, akikben megbízom, akiknek a társasága feltölt és ellazít, akik
enni adnak (hát ez van, én nem főzök), akikről tudom, hogy gondomat viselik, ha
valami történik velem (pl. megvarrják a pizsamámat, vagy képesek az éjszaka
közepén, amikor szokás szerint félálomban kimegyek a mosdóba, hangosan
kikérdezni, hogy minden rendben van-e :-)).
Így lett számomra vicces és
egyedi, hogy a pincérek időnként kommentálják az ételválasztást, hangosan
puffogva, ha szerintük nem a legjobbra szavaztunk, vagy az a számomra
felfoghatatlan dolog, hogy 4 és 7 között nincsenek nyitva az éttermek, hogy az
emberek az Operában az akármilyen ruhájukhoz (mert turistaként nem mindig
tudunk színházi ruhát magunkkal vinni) a folyosón eszik meg a behozott pizza
szeletüket, és ez így rendben van, hogy a kávé csapnivaló, ezért végre már
nyílt néhány olasz kávézó is, hogy a helyi bkv (azaz pkv) irodában a nagydarab
lány mosolyogva magyarázza, hogy épp melyik útvonalon sztrájkolnak, és örül,
hogy hozzá fordultunk, mert ő mégis szebb, mint a jegykiadó automata. És így
kezdtem el mérhetetlenül tisztelni, hogy a metróban szinte kizárólag a
szórakozásról szólnak a plakátok, hogy az idős párok vasárnaponként étterembe
mennek, szépen felöltözve, a hölgyek kisminkelve, és hogy ez a nép hogyan tud
felhőtlenül örülni az életnek, bármi történik is. Az én Párizsomat egy szóval
tudom jellemezni: stílus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése