Rajongok a kutyákért,
kiemelkedően egy fajtáért, erről írtam korábban „Az ember és az ő legjobb barátja” cikkemben. Ez a fajta a magyar vizsla. Megjelenése,
kifinomult testtartása, értelmes szemecskéi, hosszú puha fülei, vizslagúnyája - ami még felnőtt korban is redőkben összerendeződik az álla alatt - és
legfőképpen őszinte rajongása az ember iránt, engem teljesen megbabonáz. Nem
olcsó mulatság egy törzskönyvezett magyar vizslát tenyésztőtől hazavinni, de
még a szaporítók is megkérik az árát. Mégis rengeteg kerül utcára a magyar
vizslákból (is).
Egy vizsla, aki már
senkinek sem kell. Utcára kerül. Jó esetben szabadon, egyszerűen kirakják az út szélén és tovább állnak. Rossz esetben megverve,
összetörve, csont soványra éheztetve, betegen vagy ezek halmozott
együttállásával bolyong az utcákon, a kertek alatt. Legrosszabb esetben fához vagy oszlophoz kikötve, autó után
kötözve, bedobva egy iszapos bányatóba találjuk meg és még sorolhatnám a különös
kegyetlenségű eseteket.
Állatmentő egyesületek próbálkoznak
segíteni erejük és anyagi lehetőségeik felett ezeken a szerencsétlenül járt
kutyákon. De sokszor az állatmentő egyesületnél is csak egy fokkal jobbak a
körülmények, mint ahonnan a kutya kikerült az utcára. Igaz itt már ételt, italt rendszeresen kap, és jó esetben egy 2-4 négyzetméteres
kenelbe kerül elhelyezésre, amit minden nap takarítanak. De a kenel létet az
ember törődése közelsége és szeretete nélkül nem a vizsláknak találták ki. Nem
ez az a közeg ahol jól érzik magukat, de a menhelyeknek és kutyaotthonoknak
ezért is hála és köszönet jár, ennél többet nem igen tudnak tenni. Vagy mégis?
Elterjedt egy nagyon szuper,
elképesztően kutyabarát elhelyezési forma, ami arról szól, hogy a mentett
kutyák végleges gazdihoz kerülésükig nem a menhelyen, hanem ideiglenes
befogadónál töltik az idejüket. Az ideiglenes befogadónál - amint az a két szó
jelentéséből következik - átmenetileg lakik a kutya, amíg végleges gazdit
találnak számára.
Én egy ideiglenes
befogadó vagyok. A saját kutyám mellé időnként hazacipelek egy kidobott magyar
vizslát. Megfürdetem, etetem, állatorvoshoz viszem, ápolom ha szükséges, szelídítgetem, sétáltatom,
tanítgatom és képeket készítek róla (lehetőleg jó felvételeket, olyanokat, amik
kifejezik a tulajdonságait), hogy mielőbb beleszeressen az álom gazdi. Kutya nehéz ez.
Nehéz az elején, amikor a csont sovány jószág megérkezik fülét – farkát
behúzva, remegve. Nehéz, amikor látom, hogyan kezd el kinyílni, barátkozni,
kezdi elhinni, hogy az élet jó, az emberek pedig - ahogy mindig is gondolta a
lelke mélyén - jók. Nehéz, amikor a hálát és rajongást látom a szemében, de
tudom, hogy nemsokára már másvalakiért Kell neki/és jó esetben fog is rajongani. És kiba@tul nehéz, amikor
érte jön az álom gazdi és elviszi.
De, van egy óriás "de" a
történetben. Annak a kutyának akit hazacipelek én vagyok az esélye az új,
boldog gazdis életre. Volt olyan, amelyiket altatás elől mentettem és egy hónappal később
már kanapén heverészett az új gazdinál a meleg kandalló mellett. Életet, új
esélyt, kényelmes otthont kapott azáltal, hogy a nehézségeket vállaltam érte.
Megéri.
Azt tanítja nekem
minden egyes magyar vizsla, aki ideiglenesen nálam lakik, hogy a saját
kicsinyes nehézségeimet félre tudjam tenni az életéért, a jövőjéért, önzetlenül, hogy neki jó legyen. Hiszen
minden édespofaokosságot lehetetlen megtartani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése