De az ő története is izgalmas volt. A bátyjára hat évet vártunk. Nagyon bíztam benne, hogy másodjára könnyebben megy a teherbe esés. Bátyus elmúlt másfél éves, amikor végre megengedhettünk magunknak egy repülős nyaralást, Tunéziába utaztunk a tüneményes kiskrapekkal. Az ottaniak szinte megzabálták. Úgy gondoltam, majd az út során biztos sikerül a kistesó, kis nyugi, kikapcsolódás majd segít. Mint utóbb kiderült, visszafelé már valóban négyen repültünk, mert ott megfogant valaki.
A terhességi teszt nagyon halvány csíkot mutatott. Orvos, ultrahang, valami látszódik. Pár nap múlva újra ultrahang, de nincs sok változás. Vérvétel, HCG hormon ellenőrzés, kétnaponta, hogy megnézzük, növekszik-e a szintje. Öröm, növekszik. De aztán nem nagyon kúsznak tovább a számok. Telnek a napok. Most mi van? Gyakran járok a dokihoz, félő, hogy méhen kívüli a terhesség… Még pár nap és vérzek. Úgy tűnik, a baba elment. Az orvos megnyugtatott, hogy nem is volt normális fejlődés. Nagyon megviselt. Megint? A fiam előtt is elveszítettem egy babát. Azt hittem, már vége a küzdésnek, ez végre menni fog, könnyedén. Az orvos nem akart művileg beavatkozni a folyamatba, de kétnaponta vérvételre kellett mennem, hogy nézzük, csökken-e a HCG szint, ha nem, akkor kaparás, mert akkor maradt bent magzati szövet. Sokkhatás és izgalom alatt próbáltam megint gyászolni és vigasztalódni cuki kisfiammal. De a rettegést nem tudtam elhessegetni magamtól. A legutóbbi ilyen vetélés után két évbe!!! telt újra teherbe esnem. Otthon feszültség, egy vita után egymással vigasztalódunk, nem is törődünk vele, hogy védekezzünk, most úgyse esélyes.
A terhességi teszt nagyon halvány csíkot mutatott. Orvos, ultrahang, valami látszódik. Pár nap múlva újra ultrahang, de nincs sok változás. Vérvétel, HCG hormon ellenőrzés, kétnaponta, hogy megnézzük, növekszik-e a szintje. Öröm, növekszik. De aztán nem nagyon kúsznak tovább a számok. Telnek a napok. Most mi van? Gyakran járok a dokihoz, félő, hogy méhen kívüli a terhesség… Még pár nap és vérzek. Úgy tűnik, a baba elment. Az orvos megnyugtatott, hogy nem is volt normális fejlődés. Nagyon megviselt. Megint? A fiam előtt is elveszítettem egy babát. Azt hittem, már vége a küzdésnek, ez végre menni fog, könnyedén. Az orvos nem akart művileg beavatkozni a folyamatba, de kétnaponta vérvételre kellett mennem, hogy nézzük, csökken-e a HCG szint, ha nem, akkor kaparás, mert akkor maradt bent magzati szövet. Sokkhatás és izgalom alatt próbáltam megint gyászolni és vigasztalódni cuki kisfiammal. De a rettegést nem tudtam elhessegetni magamtól. A legutóbbi ilyen vetélés után két évbe!!! telt újra teherbe esnem. Otthon feszültség, egy vita után egymással vigasztalódunk, nem is törődünk vele, hogy védekezzünk, most úgyse esélyes.
Néhány nap múlva fura testi érzetek – persze, menses előtti napok, örüljünk, ha mindezek után ilyen gyorsan rendeződik. De nem jött meg. Azért veszek egy tesztet. Majdnem elájulok. A második csík sziklaszilárdan virít!!! Mi van??? Két hete vetéltem el! Azt hittem, újra évekbe kerül teherbe esni. És még nem is lehetett volna, várni kell ilyenkor. Apa a szőnyegen birkózik a kisfiunkkal. Bemegyek, mondom, terhes vagyok. Úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna. Szegény, biztos nagyon megviselte a vetélés – gondolhatta. De a kezébe nyomtam a kétcsíkos tesztet. Röhögőgörcsöt kapott. Másnap elmentem az orvoshoz. Mondom neki, azt hiszem, terhes vagyok. Ugyanezt a fura, sajnálkozó tekintetet láttam rajta, mint a férjemen. Szelíden mondja, hogy hát most vetéltem el. Mondom neki, tudom. Ultrahang, gyönyörűen látszik a szabályos petezsák. Elővette a pár nappal korábbi véreredményeimet. Akkor jöttem rá, hogy ez a baba már most nagy túlélő. Nem elég, hogy egy olyan helyre érkezett rögtön, ahol előtte valaki elment, nagy kockázatot vállalt. Az utolsó vérvételem még mindig magas HCG szintet mutatott, de a doki még azt mondta, várjunk. Ha egy nappal később vesznek vért, addigra az új terhesség miatt már akkora lett volna a hormonszintem, hogy menten kikapartak volna – mondván, maradtak bent magzati szövetek. Hát a kislányom élete ilyen kalandosan indult.
Aztán sem volt sokkal könnyebb, vérezgetés, görcsök, izgalom, félelem. El ne menjen ő is. 2-3 hetente képzésre jártam Debrecenbe, családostul, hiszen majdnem két éves kisfiam még szopizott. A 13. terhességi héten, hazaérve a hosszú útról, belépve az ajtón, forróság ömlött végig a lábamon. Folyt a vér belőlem. Halála rémültem, Annyira véreztem, hogy kétséget kizáróan tudtam: én most elvetélek, egy nem is olyan kicsi babát, akinek már mindene megvan. Az orvos azt mondta, azonnal feküdjek le, vegyek be görcsoldót és meglátjuk, mi lesz. Éjszaka volt, reszketve sírtam az ágyban, várva mi lesz. Azt mondta, ha eláll a vérzés, várjuk meg a reggelt és menjek be hozzá. Ha nem áll el, akkor azonnal sürgősségi. Valami csoda történhetett, mert elállt. Az ultrahangra várva rám tört a bizonyosság, most ismét látom majd a képernyőn halott gyermekem. Zselé és az ultrahang feje a hasamhoz ért. Nagyon erős szívdobogás. De nem az enyém. Hanem a babáé!!! Semmi baja a babának, a méhlepény széle a rázós hosszú autóúton levált egy kicsit, ez vérzett. Innentől szinte csak fekvés. De a baba él és a terhesség megtartható.
folyt.köv.
lejegyezte: egy kedves vendégünk, Kádár Gabriella
folyt.köv.
lejegyezte: egy kedves vendégünk, Kádár Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése