Hogy már három óvodás lányom van.
És ősz.
Megint. Másmilyen ősz, nem fanyar, hazavágyós, a kolozsvári gesztenyefák alá,
vagy a Házsongárdhoz, hogy ott vajon mennyi ember jár-kel még, csakúgy nélkülem
is, mint amikor közöttük voltam. Más ősz. Mit nekem már a gesztenyefa és a tó a
parkban, mikor hetykén mennek reggel a gyerekek, sziaanya, intenek az ajtóból,
néha puszit is dobnak, jönnek ölelésre, de azt is csak úgy sietve-maszatolva,
mert már várják a többiek, menni kell, már ők nagylányok, szaladnak, becsukódik
az ajtó utánuk, és én ott vagyok az üres házban.
Már a Pöttöm is velük megy, nem sertepertél többet körülöttem, egészen a nyomomban, szerettem is, hogy nem engedett métertől távolabb, eltelt hamar, el, ez a szorosság. Jut eszembe, mikor magamra maradok, eleget adtam én nekik? Vajon eleget játszottam, jól szerettem, úgy, ahogy nekik jó, eleget meséltem, eleget kergetőztünk a bútorok között, jól telt-e a nyár, vajon tele lettek-e élményekkel, gazdagodással? Gyöngyöket szórok szét az udvaron egy elszakadt láncról, fűre, levél alá, fa tövébe, mohára, kőre, és akkor összeszaladnak, lázasan keresik, megtalálják, ujjongva lelkesednek “biztos a jótündér járt éjszaka itt és kiszórta a zsebéből”, nézem őket az udvar közepén és kincset találó, csodákban hívő gyermek vagyok én is, örülök az apró boldogságnak. És az autóban hazafelé mindig, mikor énekelünk, eszükbe jut-e majd olykor, ha nekik is gyermekeik lesznek, fognak-e ők is velük énekelni, s mondják-e majd, „anyámmal daloltunk így”? És megmutatják-e majd ők is, milyen egy vidám ének, és milyen, mikor szomorú, milyen, mikor őszinte és mély, milyen a szív és a lélek a népdalokban, hogy a bolgárok és a szerbek szépen hajlítanak és lehetetlen őket utánozni, hogy a cigányok színes ruhákban forognak, lobog utánuk a szoknya és tűz körül sírva-kesergők, hogy titok van bennük, valami ősi, hogy a régi moldvaiak tudnak igazán szépen szerelemről, életről, szabadságról és Istenről énekelni, vajon eszükbe jut-e majd hallgatni, vajon eszükbe jut tovább adni, benne élni? És este későn érünk haza az erdőből, vajon szerették-e, elteltek-e vele, hogy szedegetik a szedret a bokorról, tudják, ez szeder, „szedjünk belőle gyere, finom, gyere, adok neked is” és megállunk a templomoknál, beköszönünk a Jóistennek, vajon megállanak-e ők is majd az övéikkel? És ahogy lemegy a nap, „máshová megy, ahol eddig sötét volt?” kérdik, „milyen vörös az ég alja, milyen rózsaszínek a vattacukorfelhők, nézzed Borbála!” mutogatják egymásnak, rácsodálkoznak tiszta szívvel és tiszta szemekkel, és szentjánosbogarakat gyűjtünk a szürkületben. És valamelyik délután, ahogy ültek a szénában szoros egymás mellett, mint a verebek, és szilvát majszoltak, végignéztem rajtuk, akim már majdnem öt éves, és a majdnem hatévesen is, hogy milyen tisztaszívű mind a kettő, milyen bátor. „Ez itt a snidling, a répa és a petrezselyem, édesanyám?” - mutat a Négyéves az ágyásra, igen szívem, de jó, pont eltalálta, tudja is, vajon hány négyéves tudja, hogy az ott a répa, a földben, a száráról és hány szed egy csokor petrezselymet a vasárnapi húsleveshez? És paszulyt vetnek, ha tavasz van, betakargatják mind, és a hagymát kiszedik a földből, mikor lehet, kissé megpucolják és „gyere anya, szedjünk mentát és citromfüvet a teához”, jól kiismerik magukat már a kertben, hogy a paradicsomot akkor gyűjtjük, ha érett, s ha érett, akkor piros, hogy az levendula és zsálya, és a leves vízből és zöldségekből készül, amit maguk pucolnak körülöttem a földön. És Lénus, jaj Lénust ne engedjük a lépcső közelébe, mert leesik, „Lénus, gyere vissza!”, kiabálták és útját állták, mikor apróka volt, játékokat tettek elébe, hogy eltérítsék, tudták, hogyan kell, pedig sosem mondtam nekik, ilyenkor mosolygok, hogy milyen klassz testvérek csak úgy, szívből, kacagnak vele, „na mi van, kisputyu?” és cinkosan odahajolnak hozzá, összedörgölik az orrukat. „Anya, behunyod a szemed mindig, mikor ölelsz?” – kérdi a majdnem hatéves a vállam mögül, „Be, de miért?” csodálkozom, mint akit rajtakaptak „Mert én is.” feleli szelíd, sokat tudó mosollyal. És este már fáradtan fekszenek az ágyba, mindenki a maga helyére, nem kell kérni, maguktól mennek, „gyere mesélj”, kérik, „na még egy utolsót”, mondják a második mese után, és az utolsó valóban utolsó, mert utána elköszönnek, „jó éjt anya, aludj te is!” – intik, még maradok kicsit, „most már csak suttogva szabad”, „jó anyám” mondják, de aztán csintalanul mégis zsivalykodnak, aztán már odaülök én is, mert néha gyermek vagyok közöttük, aztán behunyt szemmel dalolunk még a sötétben, mert sötétben egészen másak a hangok, ölembe ül mind a három és reggel cinkosan emlékeznek, odasúgják a lépcső aljában, “anya, emlékszel, énekeltünk a sötétben is”, aztán a végére csak suttognak, továbbmesélik, ami abbamaradt, életre kélnek a szavaim, csudaszárnyakon csudalovak csudakirályfikkal, akik szeretik a lányokat, és mindnek megkérik a kezét, úgy megyek ki a szobából, hogy egyszercsak megakadnak valahol, már mélyen beleszuszognak a mesébe, és csend lesz.
Már a Pöttöm is velük megy, nem sertepertél többet körülöttem, egészen a nyomomban, szerettem is, hogy nem engedett métertől távolabb, eltelt hamar, el, ez a szorosság. Jut eszembe, mikor magamra maradok, eleget adtam én nekik? Vajon eleget játszottam, jól szerettem, úgy, ahogy nekik jó, eleget meséltem, eleget kergetőztünk a bútorok között, jól telt-e a nyár, vajon tele lettek-e élményekkel, gazdagodással? Gyöngyöket szórok szét az udvaron egy elszakadt láncról, fűre, levél alá, fa tövébe, mohára, kőre, és akkor összeszaladnak, lázasan keresik, megtalálják, ujjongva lelkesednek “biztos a jótündér járt éjszaka itt és kiszórta a zsebéből”, nézem őket az udvar közepén és kincset találó, csodákban hívő gyermek vagyok én is, örülök az apró boldogságnak. És az autóban hazafelé mindig, mikor énekelünk, eszükbe jut-e majd olykor, ha nekik is gyermekeik lesznek, fognak-e ők is velük énekelni, s mondják-e majd, „anyámmal daloltunk így”? És megmutatják-e majd ők is, milyen egy vidám ének, és milyen, mikor szomorú, milyen, mikor őszinte és mély, milyen a szív és a lélek a népdalokban, hogy a bolgárok és a szerbek szépen hajlítanak és lehetetlen őket utánozni, hogy a cigányok színes ruhákban forognak, lobog utánuk a szoknya és tűz körül sírva-kesergők, hogy titok van bennük, valami ősi, hogy a régi moldvaiak tudnak igazán szépen szerelemről, életről, szabadságról és Istenről énekelni, vajon eszükbe jut-e majd hallgatni, vajon eszükbe jut tovább adni, benne élni? És este későn érünk haza az erdőből, vajon szerették-e, elteltek-e vele, hogy szedegetik a szedret a bokorról, tudják, ez szeder, „szedjünk belőle gyere, finom, gyere, adok neked is” és megállunk a templomoknál, beköszönünk a Jóistennek, vajon megállanak-e ők is majd az övéikkel? És ahogy lemegy a nap, „máshová megy, ahol eddig sötét volt?” kérdik, „milyen vörös az ég alja, milyen rózsaszínek a vattacukorfelhők, nézzed Borbála!” mutogatják egymásnak, rácsodálkoznak tiszta szívvel és tiszta szemekkel, és szentjánosbogarakat gyűjtünk a szürkületben. És valamelyik délután, ahogy ültek a szénában szoros egymás mellett, mint a verebek, és szilvát majszoltak, végignéztem rajtuk, akim már majdnem öt éves, és a majdnem hatévesen is, hogy milyen tisztaszívű mind a kettő, milyen bátor. „Ez itt a snidling, a répa és a petrezselyem, édesanyám?” - mutat a Négyéves az ágyásra, igen szívem, de jó, pont eltalálta, tudja is, vajon hány négyéves tudja, hogy az ott a répa, a földben, a száráról és hány szed egy csokor petrezselymet a vasárnapi húsleveshez? És paszulyt vetnek, ha tavasz van, betakargatják mind, és a hagymát kiszedik a földből, mikor lehet, kissé megpucolják és „gyere anya, szedjünk mentát és citromfüvet a teához”, jól kiismerik magukat már a kertben, hogy a paradicsomot akkor gyűjtjük, ha érett, s ha érett, akkor piros, hogy az levendula és zsálya, és a leves vízből és zöldségekből készül, amit maguk pucolnak körülöttem a földön. És Lénus, jaj Lénust ne engedjük a lépcső közelébe, mert leesik, „Lénus, gyere vissza!”, kiabálták és útját állták, mikor apróka volt, játékokat tettek elébe, hogy eltérítsék, tudták, hogyan kell, pedig sosem mondtam nekik, ilyenkor mosolygok, hogy milyen klassz testvérek csak úgy, szívből, kacagnak vele, „na mi van, kisputyu?” és cinkosan odahajolnak hozzá, összedörgölik az orrukat. „Anya, behunyod a szemed mindig, mikor ölelsz?” – kérdi a majdnem hatéves a vállam mögül, „Be, de miért?” csodálkozom, mint akit rajtakaptak „Mert én is.” feleli szelíd, sokat tudó mosollyal. És este már fáradtan fekszenek az ágyba, mindenki a maga helyére, nem kell kérni, maguktól mennek, „gyere mesélj”, kérik, „na még egy utolsót”, mondják a második mese után, és az utolsó valóban utolsó, mert utána elköszönnek, „jó éjt anya, aludj te is!” – intik, még maradok kicsit, „most már csak suttogva szabad”, „jó anyám” mondják, de aztán csintalanul mégis zsivalykodnak, aztán már odaülök én is, mert néha gyermek vagyok közöttük, aztán behunyt szemmel dalolunk még a sötétben, mert sötétben egészen másak a hangok, ölembe ül mind a három és reggel cinkosan emlékeznek, odasúgják a lépcső aljában, “anya, emlékszel, énekeltünk a sötétben is”, aztán a végére csak suttognak, továbbmesélik, ami abbamaradt, életre kélnek a szavaim, csudaszárnyakon csudalovak csudakirályfikkal, akik szeretik a lányokat, és mindnek megkérik a kezét, úgy megyek ki a szobából, hogy egyszercsak megakadnak valahol, már mélyen beleszuszognak a mesébe, és csend lesz.
És már nem félek, mert tudom,
hogy adtam valamit, nem a legtöbbet, s talán nem is a legjavát, mert nem tudom
igazán, mi a legtöbb, és főleg: mi a legjava, de holnap is nap van, együtt
fogunk majd almalekvárt főzni és karácsonykor csuhéból Jézuskát papírjászolba,
és elhalkulnak majd este megint, a mesében, a napban, beleszőnek engem, maguk,
az életünk az éjszakai álomban a dunna alatt.
lejegyezte kedves vendégünk Magdás Emőke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése