Novemberi levél

Most megint meglátogattunk a temetőben a lányommal. Korán mentünk, még a nagy járás előtt, mielőtt még olyan sűrű a halottak kertje. Te is jobban szeretted, ha kevesebb és csendesebb a járás körülötted. A lányom kilenc évvel a halálod után született. De Te ezt biztos látod odafentről. 

Mesélek neki rólad elég gyakran, hogy mennyire szerettél olvasni, hogy gyerekkoromban egy UAZ-zal jártunk a fúrótornyokhoz, és akkor nem volt gyerekülés meg biztonsági öv, és a földutakon annyira zötykölődtünk, hogy én felrepültem egészen a kocsi tetejéig, a ponyváig, és bevertem a fejem, de közben nagyokat nevettünk.
Mesélek neki a nagyapjáról, és nyitott szívvel hallgatja.

Tudom, hogy nincs „mi lenne ha”, de azért néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha ma is köztünk lennél. Még most töltenéd a hetvenedik évedet. Lubickolnál a szabadságban, amiből csak kevés jutott neked a kilencvenes évek elején. Újabb és újabb ételek készítenél nekünk, mert nemrég fedezted fel a főzés örömét. És talán még a legendás gyerekkori ételeidet is megkóstolhatnánk, amiről annyit meséltél, a ’vízenköltet”, a bőrős tésztát meg a káposztás paszulyt. A Tisza menti faluba kocsikáznánk most, mint régen, és aztán Tokajban töltenénk meg pár demizsont jófajta édes borral, hogy legyen a kamrában télire, este sakkoznánk, és aztán elbúcsúznánk tőled, mert szeretsz magadban lenni.

Lehet-e vajon elbúcsúzni utólag, ha ez elmaradt, és hiányzik? Akkor már majdnem egy éve feküdtél a vidéki kórházban. Felhívtalak, hogy másnap megyek hozzád. De már nem tudtál megvárni. Nehéz ezt megbocsájtani magamnak, hogy nem mentem egy nappal korábban.

Itt nézek egy képet rólad, ami még egyetemista korodban készült. Egy sármos fiatalember mossa a kezét, és közben a válla fölött kacsint hátra. Ez egy jó kép, búcsúzzunk el hát így, már épp elköszöntünk, és még egyszer hátranézel, aztán teszed a dolgod tovább.

lejegyezte: egy kedves vendégünk

A kép szabad forrásból.