Az elveszett virágkötő

Hivatásom szerint nyelvész vagyok, de igazából a virágok között érzem jól magam. Szeretteimnek minden alkalomra gyönyörű csokrokat kötök. Erre ők azt mondják, hogy egy virágkötő veszett el bennem. Eleinte csak legyintettem, ugyan, dehogy! Aztán én is rájöttem, igazuk lehet…, de már akkor túl késő volt. Az egész életemet nyelvoktatásra építettem és a nyelv oktatását építgettem magamban. De a virágok mégsem hagynak békén, csak jönnek, csak jönnek. Én meg csak hagyom magam, és minden alkalmat megragadva kötöm a csodás csokrokat. 

Ez a minap is így történt, a „Virágot egy mosolyért” kezdeményezés napján. Íme, ismét egy ürügy, hogy csokrot kössek
. Minden évben, ezen a napon, csokorba fogott virágokat helyeznek el a virágkötők bárhol, bárkinek, ingyen. Évről évre izgatottan várom ezt a napot. Megkötöm a csokrot a kertem virágaiból, teletűzdelem szeretettel, majd a nyakamba veszem a várost és jól belátható helyen kirakom szabad prédának. Aztán már csak lesni kell, hogy ki talál rá. Izgatottan figyelem a hatást, amikor a megtaláló el sem hiszi, hogy ilyen szerencsében van része. „Virágcsokor! De szép! Ráadásul ingyen. El sem hiszem! Lehet, hogy csapda? Kandi kamera, vagy ilyesmi…” A megtaláló körülnéz, aztán feltűnés nélkül magával viszi a szeretet-üzenetemet. Otthonában még napokig csodálja a virágot és szerencsésnek érzi magát, hogy a sors éppen elé sodorta ezt a kis csokrot, ami nem más, mint a belőlem feltörő késztetés az örömszerzésre. Itt aztán mindenki boldog. 

Kijelenthetem, hogy nem veszett el bennem a virágkötő! Dehogy veszett el! Már csak egy kis bátorság kellene, hogy egész nap csak virágokat kössek. 

Egyszer az is eljön! Remélem.

Lejegyezte kedves vendégünk Papp Tünde