Elindultunk egy egész hetes nyári kirándulásra. Bátran, sokan, örömmel. A nagyobb társaságból verbuválódott egy 17 fős természetbolond csapat, akiket eléggé laza, de az alkalmi kapcsolatnál mégis szorosabb, mondhatni „természet-baráti” szálak kötöttek össze. Egy állomáson találkoztunk és fejenként harminc kilós hátizsákokkal elindultunk a nyaralós túrára. Leginkább gyalog és persze hegynek fel. Vad természet, patakban fürdés, sátrazás, konzerv kaja és újra vad természet. Ez volt a terv. Egy olyan hihetetlen területet szándékoztunk bebarangolni, ahol csoda csodát ér. És
tudtuk, hogy nem nagyon lesz időnk a kellemetlenségekre panaszkodni, mert szakadékok, hasadékok, víznyelők, búvó patakok, sziklapárkányok, szurdokok és barlangokból pedig vizifolyósók, cseppkő- és jégbarlangok fogják a figyelmünket lekötni. … és akkor még csak a földrajzi adottságokról beszéltem, a flóra és a fauna még számba se került. És tényleg, az első négy nap úgy elszaladt, hogy nyikkanás sem volt. Napközben a csodás környezet, éjszaka, miután sátrat vertünk, a túlhajszolt, fiatal szervezet követelte a magáét. Ámultunk és bámultunk jelzésről jelzésre, telt a szemünk és a lelkünk. Ha kellet kúsztunk és másztunk, kapaszkodtunk és ereszkedtünk. Mindannyian imádtuk. De a negyedik napra azt mondtuk, most már jó lesz. Kicsit nehéz a hátizsák. Elértük Pádist*, ahonnan számtalan csillagtúra útvonal indult, és szabadnapot kértünk magunknak. Az előző este felállított sátrakba bepakoltuk a hátizsákjainkat és zöld hajnalban, könnyedén mind a tizenheten oda sereglettünk az információs táblához irányt és útvonalat választani. Legyen az „Égő tűz”, és útba ejthetjük a „Virágok mezejét” is, és a Sárga Körös völgyéből is valamicskét mindenképp bele kellene paszírozni . Térkép, irányjelzők, jelzések… osztottunk szoroztunk és kiszámoltuk, hogy az összeségében nyolc órásra kiírt túraútvonalat, hátizsákok nélkül, kis kitérővel is megtesszük négy óra alatt, plusz-mínusz egy félóra – maximum! Nem volt a csapatban ördög ügyvédje, és ha volt is nagyon fáradt lehetett, mert úgy hoztuk meg konszenzussal a döntést, mint Kennedyék a Disznó-öbölnél. És akárcsak az amerikai hadsereg, elengedett kézzel, rövid naciban, vidáman indultunk el. Vizet sem vittünk, - tele van a környék forrással. Valakinél volt három csomag keksz, el sem tudom képzelni mi célból, s mint utóbb kiderült, ez életet mentett. Úgy déli tizenkettőig nem is volt gond, vidáman barangoltunk, de akkor, egyrészt többünknél kongattak gyomorban, másrészt már teljesen világosan látszott, hogy nem hogy négy óra alatt, de nyolc alatt is szűkösen leszünk meg a túrával. Akkor már félúton voltunk, nem tehettünk mást - hajrá! - tovább. És egyszer csak kiderült a három csomag keksz, egy havasi szállás káposztás kertje mellett, ahol pont nem volt otthon a gazda. Ha még ettetek finomat: 2 darab keksz/fő friss káposzta levéllel! Isteni! Új erőre kaptunk és - hajrá tovább! Az „Élő tűz” nevű jégbarlang környékén már a források is feladták, így a barlang bejáratától jobbra szinte rátapadtunk a jégcsapokra, persze szigorúan csak azokat nyalogattuk el, amit más barbár természetjárók letörtek és szana-szét hagytak (!). Sajnos a nap lemenőben volt mire ide értünk, s így nem sütött már be a barlang mennyezetén található lyukon, a barlang csoda-lángja nem tündökölt élő tűzként, de a feltüremkedő, kecsesen ívelt jégcsoda így is örökre megmarad az emlékezetemben.
Innen már rekordot futottunk, és végül is hét és fél óra alatt tettük meg, kis kitérővel a nyolc órára kiírt túra-utat, de a finisben alig volt jártányi erőnk. Közmegegyezéssel a fiúk elmentek a sátrakhoz a pénzért, a lányok kikérték a helyi vendéglátóegységben a sört. Ha láttatok koszos poharat! Egyszerűen nem lehetett átlátni rajta, de gyöngyözött az oldala és habos volt a teteje. Akkor, na akkor ért életem egyik legmeghatározóbb gasztro-élménye! Ilyen finom sört én még életemben soha, de soha nem ittam!
tudtuk, hogy nem nagyon lesz időnk a kellemetlenségekre panaszkodni, mert szakadékok, hasadékok, víznyelők, búvó patakok, sziklapárkányok, szurdokok és barlangokból pedig vizifolyósók, cseppkő- és jégbarlangok fogják a figyelmünket lekötni. … és akkor még csak a földrajzi adottságokról beszéltem, a flóra és a fauna még számba se került. És tényleg, az első négy nap úgy elszaladt, hogy nyikkanás sem volt. Napközben a csodás környezet, éjszaka, miután sátrat vertünk, a túlhajszolt, fiatal szervezet követelte a magáét. Ámultunk és bámultunk jelzésről jelzésre, telt a szemünk és a lelkünk. Ha kellet kúsztunk és másztunk, kapaszkodtunk és ereszkedtünk. Mindannyian imádtuk. De a negyedik napra azt mondtuk, most már jó lesz. Kicsit nehéz a hátizsák. Elértük Pádist*, ahonnan számtalan csillagtúra útvonal indult, és szabadnapot kértünk magunknak. Az előző este felállított sátrakba bepakoltuk a hátizsákjainkat és zöld hajnalban, könnyedén mind a tizenheten oda sereglettünk az információs táblához irányt és útvonalat választani. Legyen az „Égő tűz”, és útba ejthetjük a „Virágok mezejét” is, és a Sárga Körös völgyéből is valamicskét mindenképp bele kellene paszírozni . Térkép, irányjelzők, jelzések… osztottunk szoroztunk és kiszámoltuk, hogy az összeségében nyolc órásra kiírt túraútvonalat, hátizsákok nélkül, kis kitérővel is megtesszük négy óra alatt, plusz-mínusz egy félóra – maximum! Nem volt a csapatban ördög ügyvédje, és ha volt is nagyon fáradt lehetett, mert úgy hoztuk meg konszenzussal a döntést, mint Kennedyék a Disznó-öbölnél. És akárcsak az amerikai hadsereg, elengedett kézzel, rövid naciban, vidáman indultunk el. Vizet sem vittünk, - tele van a környék forrással. Valakinél volt három csomag keksz, el sem tudom képzelni mi célból, s mint utóbb kiderült, ez életet mentett. Úgy déli tizenkettőig nem is volt gond, vidáman barangoltunk, de akkor, egyrészt többünknél kongattak gyomorban, másrészt már teljesen világosan látszott, hogy nem hogy négy óra alatt, de nyolc alatt is szűkösen leszünk meg a túrával. Akkor már félúton voltunk, nem tehettünk mást - hajrá! - tovább. És egyszer csak kiderült a három csomag keksz, egy havasi szállás káposztás kertje mellett, ahol pont nem volt otthon a gazda. Ha még ettetek finomat: 2 darab keksz/fő friss káposzta levéllel! Isteni! Új erőre kaptunk és - hajrá tovább! Az „Élő tűz” nevű jégbarlang környékén már a források is feladták, így a barlang bejáratától jobbra szinte rátapadtunk a jégcsapokra, persze szigorúan csak azokat nyalogattuk el, amit más barbár természetjárók letörtek és szana-szét hagytak (!). Sajnos a nap lemenőben volt mire ide értünk, s így nem sütött már be a barlang mennyezetén található lyukon, a barlang csoda-lángja nem tündökölt élő tűzként, de a feltüremkedő, kecsesen ívelt jégcsoda így is örökre megmarad az emlékezetemben.
Innen már rekordot futottunk, és végül is hét és fél óra alatt tettük meg, kis kitérővel a nyolc órára kiírt túra-utat, de a finisben alig volt jártányi erőnk. Közmegegyezéssel a fiúk elmentek a sátrakhoz a pénzért, a lányok kikérték a helyi vendéglátóegységben a sört. Ha láttatok koszos poharat! Egyszerűen nem lehetett átlátni rajta, de gyöngyözött az oldala és habos volt a teteje. Akkor, na akkor ért életem egyik legmeghatározóbb gasztro-élménye! Ilyen finom sört én még életemben soha, de soha nem ittam!
Ennyi év távlatából is biztos vagyok benne, hogy oda vissza kell menni! Ha másért nem, sört inni! (de ha már ott leszek, ugye…)
lejegyezte ebarátnőm
*„Az Erdélyi-szigethegységben található, 1225 m magasságban fekvő Pádis egy mindössze 36 négyzetkilométer területű fennsík, amelyen összezsúfolva annyi természeti csoda található, mint talán sehol az egész Földön."
Ízelítő:
https://www.youtube.com/watch?v=r_lWL7Brg0g
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése