Újjászületéskor

Ezt csak úgy írtam, mert jöttek a szavak, papírra kellett hát vetnem őket. Mert kivetette belőlem a világom (bármi légyen is az), mely körbevesz.

De talán nem csak nekem szólnak. Kinek, mit mondanak... Mindenkinek mást. Önmagát, esetleg valaki, valami mást. Ezért úgy gondoltam, megosztom veled. Ne olvasd, ha nem szereted az ilyet! Ha mégis, hát tedd jó szívvel, kérlek!

Tudod, vannak azok a pillanatok (napok, hetek, hónapok, évek), melyek az újjászületésre sarkallnak. És nem, ez nem mindig olyan szelíd, szép és fényes, ahogy első pillanatban hangzik.
Kemény- és sokszor elkeseredett munka van benne. Mert bár a cél lehet vonzó is: a megújult létezés (értsd hát: fiatalos külső, belső, meg világkép, meg lehetőségek, meg miegymás), de amíg oda eljut ember fia, lánya, hát az komoly, erőt próbáló. Van, hogy erőd meghaladó is egyben.

De aztán mégiscsak mész tovább.

Mert mi mást is tehetnél.

Elindultál ezen az úton, mert eleinte olyan jópofának tűnt, meg miért is ne, próbáljuk ki ezt is, vagy épp, mert úgy tűnt, másfelé nem is mehetsz, …de végül is jó lesz ez is, esetleg mert kalandvágyad, kedved, rég elfoszlott beidegződéseid, elhasznált mindennapjaid, megunt zsákutcáid, felőrölt idegeid, végét járó reményeid és egyéb koloncaid efelé űztek tudva-tudatlan – tudattalan.

Aztán egyszer csak azt vetted észre, a kalandból teher lett, nyomasztó, fullasztó, fojtogató teher, évszázadnyi (évezrednyi) súly, mely mintha csak nőtt volna rajtad, minden egyes újabb lépéssel.

A múltból vezető utak azonban már rég kifutottak alólad. Lábad, tested (lelked-szellemed), üres tér fölött lebeg, s bár szárnyaid már nagyon kitárnád, azokat nem is leled és ráeszmélsz, ha voltak is valaha, mára elhamvadtak, vagy ha mégis maradt belőlük bármi is, az csak csökevényes, elmaradott, gyerekes próbálkozása (és persze kudarca) életednek. Hisz mire jutottál vele? Nézz csak magadra, erre a kétségbeesett romhalmazra, gyenge próbálkozásra, az élet furcsa fintorára! Amit szárnyaidnak hittél, csak elnehezült, mézgás maradványa egykori álmaidnak, mára furcsán torzzá foszlott meggyőződéseidnek, értelmetlenné vált lázadásaidnak. Ám ha mégis, valami szárnyra kélne benned, lelked repítené valamerre. Fölfelé ha lehetne. Feljebb, csak feljebb, mindig csak feljebb, éteri és még azon túli magasokba, mert ott, bár a hideg az úr és csend van és nincs senki más se, de legalább tiszta, s te magad lehetsz, magadban, határtalan, bilincseidtől szabadultan, mint feltörekvő sóhaj, kirobbanó lélegzet, mint fuldokló, mikor felszínre dobja magát, s évezrednyi súly szakad le válláról, szakad ki mellkasából, mint felhördülő, őrült zihálásba forduló, végül lassan, de mégiscsak megnyugvó lélegzés, majd a hangtalanba vágyó, minden bánatot kisimító, feloldó, egyetemes csöndet magában hordó, s végül teljesen megnyugvó, néma lélegzet.

Lélek-zet.
L-Élek.

E gondolatra riadsz.

Szélsebesen ránt vissza a jelen mélybe húzó, örvénylő és őrjítő hangzavartól áradó ereje. Fuldokló bilincse, földbesulykoló terhe, a múltad kínja, a jövő fájdalma, s jelened sötétülő horizontja. Szédülsz és levegő után kapkodsz, mellkasod préselődik, csontjaid épphogy nem roppannak, elméd őrült zakatoltan fájdalomköröket futtat, sejtek milliárdjai robbannak, pusztulnak, s születnek újjá benned.

Percről-percre.
Napról-napra.
Hétről hétre.

Múltból jelenbe.

Jövőbe építkezve próbálják építeni a még nem létező, sosem volt hidat.
Ahogy a hajszálerek törik maguknak az utat a test belsejében, hogy új életet serkentsenek a rég elhalt erek helyett, úgy rakod le te is gondolattöredékeidet elméd szegletében.
S bár először csak halom, össze-vissza kuszaság, neuron-zagyvaság, lassacskán mégiscsak felsejlik bennük egy talán-létező, másik világ.

Szebb, tisztább, rendezettebb-e? Erény, s morál igaz lakhelye-e?

Igazság, tudás, szeretet benne létező-e?

S tudván tudod, a még nem létezőre feltett kérdésekre még nem létezhet a felelet.
Rajtad is múlik lesz-e. S milyen.

De érzed, bensődben már dolgozik a vágy, mely mélyről, mint aprócska, mégis feltörekvő fénynyaláb töri magának az utat lelked megkövült torlaszain át.
Mert kell, hogy legyen élet végre.

Olyan érdemes féle.

Melybe megéri belesimulni, hozzáfordulni, benne, őt, azt, amit, akit átölelni, szeretni, tenni, s érte dolgozni, s e hitben végre megnyugodni.

És érzed, ahogy e gondolat, mint apró szikra, érzés, ritmus-késztetés, parányikat, pulzálóan lüktet benned.

Mint épphogy fogant magzatban tűhegynyiket pumpáló, életet igenlő szíve.
Egy új élet reményének ihlete...

Lejegyezte kedves vendégünk, Járai Judit