Álom, álom, édes…

Reggel ébredve még jönnek a képek, színek, illatok, hangulat. Próbálom megragadni, de elillannak. Oly kevés, mi megmarad. Ha szerencsém van, emlékszem még rá, sőt a történethalmaz egésszé áll.

Lágyan ringott csónakunk a kék vízen. A térkép szerint falvak nőttek a tóban hirtelen. Ezen sem lepődtünk meg, evezve nekivágtunk, hátrahagyva a megszokott világunk.

Citromsárga lett a pók, mi kifutott a dobozból. Ölni akart a kígyó, de jól fejbe kólintható.  Még szerencse, hogy kéznél volt a babakád. Nem is sejted milyen hasznos, ha támad az óriás boád.

Egy homokdombon próbáltam fölmászni.
A lábam folyton visszacsúszott, nem könnyű támaszt találni. Lehet, hogy nem magassarkúban kellene lennem? Végül mégis sikerült a csúcsra mennem.

Maszkabál volt a cégnél bent. Vígan táncoltunk, hol máskor munka ment. Fentről rántott gombák hullottak lebegve, nevetve mondtuk rá: ez bizony pereszke.

Repülök újra a háztetők felett és nem is csodálkozom, hogy milyen könnyen megy. Repülni tanítom a barátaimat: „Kinek ez nem megy, az földhözragadt.” – magyarázom nekik, hogy mit jelent a szó, mely egyedül csak innen származtatható. 

Öregember táncolt a temető mellett, mozdulataiban életöröm sejlett. Bokornyi kék virágok nyíltak a sírokon, köztük sétálni színtiszta nyugalom. Máskor köd gomolygott a temetőben, miközben bolyongtam. De csöppet sem féltem, inkább békés voltam.

Ilyen lesz majd az a hosszú álom is, miből többet nem ébredsz föl? Míg átlebegsz a tudatodon kezdesz búcsúzni az élettől? Még jönnek a képek, színek, illatok, hangulat? Próbálod megragadni, de elillannak? És már nem számít, hogy semmi nem marad…

lejegyezte: egy kedves vendégünk, Piros Évi