A pszichológusok (és
jóakaratú közelállók) gyakori kifejezése az „elengedés”. Engedd el! Hagyd ott! Tedd
le! Ne foglalkozz már ezzel! Ami már felesleges, hagyjuk elmenni! Manapság már divatos
pesti szleng kifejezés is lett (megfelelő csökkenő hangmagassággal kiejtve):
„engedjük el ezt a dolgot…”
Sokat gondolkodtam ezen
– s mostanában (mivel az élet-sors-Jóisten rákényszerített) többet próbálom „gyakorolni”
az elengedést. Aktív vagy passzív – folyamat? Cselekvés vagy történés? Lehet
akarattal, erővel, fogat összeszorítva elengedni?
Szerintem az elengedés
nem egy aktus, tett, akarat megnyilvánulása, hanem tulajdonképpen történés,
valaminek az eredménye. Elengedődés inkább. Megválunk tőle. Amikor megérik rá a
helyzet, bennünk az érzéseink, megtörténik valami átalakulás. Elmúlik. Múlttá
válik. A fa sem rázogatja le magáról erővel, akarattal a leveleket, érett
gyümölcsöket, virágok a szirmaikat, hanem egyszercsak leválnak róla. Elengedik
egymást. Petőfi is tudott erről valamit Jancsi és Iluskája búcsújakor:
„Elváltak egymástól, mint ágtól a levél.”
Ezzel kapcsolatban a
legizgalmasabb példa számomra a kyudo – japán íjművészet tanítása. A Zen és a
távol-keleti művészetek (íjászat, teaszertartás, ikebana, tánc és harci
művészetek) lényeges tényezője, hogy semmilyen kézzelfogható célt nem
szolgálnak. A nyílnak nem kell célba találnia. Az íjász és a céltábla nem
egymással szembenálló két dolog, hanem egyetlen valóság. (D.T.Suzuki)
A szamuráj-gondolkodás
nem véletlenül választotta jelképéül a cseresznyevirág szirmát – Herrigel német
filozófia professzor szerint, aki Japánba ment, hogy a Zent jobban megértse, és
az íjművészetet gyakorolja. „Ahogy a reggeli napsütésben, lebegve, fénylőn
válik le a szirom a virágról, és száll a föld felé, olyan hangtalanul, és
szívében közömbösen válik meg az élettől az, akiben nem eleven a félelem.”
Hát itt van a kutya
elásva… legalábbis számomra. Az egyetlen valóság és annak a kettéosztása,
szétválasztása fél-elemmé változtatja a két felet. A szeparáció (kardsuhintás,
nyílvessző kilövése, szakítás) nyomán szakadék, szakadás, rés, űr támad, amit
könnyen betölt a félelem, fájdalom, harag. Egy ideig még ez köti össze azt, ami
egy volt. De mindaddig élő valóságként sajog, ég, tátong a hiány.
De nem lehet ott maradni
lecövekelve. Az élet hullámai vagy a közelállók, barátok tovább lökdösnek.
Szerencsére. És ha a cseresznyevirág szirma lehullik, a virággal való egysége
már a múlté. Egy új jelen kezdődik mind a szirom, mind pedig a virág számára.
Mindenki betöltötte a szerepét. De ehhez az érzések hídján keresztül vezethet
csak az út. Nem lehet „agyból” megcsinálni, túllenni rajta – túllőni rajta
annál inkább. De az valakinek biztosan a szívébe talál. És most nem Ámor pajkos
nyilairól beszélünk…
Az elengedés tehát megtörténik,
ha eljön az ideje. És azzal valami megváltozik. A történtek múlttá válnak,
abbahagyjuk a dzsungelharcot, kijövünk az erdőből, és kiderül, hogy amíg ott
bent voltunk a sűrűjében, már rég véget ért a háború. S akkor - de csak akkor – jöhet a tett, a cselekvés,
a tudatos változtatás. Letesszük, kidobjuk, odaadjuk az ószeresnek (ha van még
valaki rajtam kívül, aki tudja mi az), kitakarítjuk, kitisztítjuk,
szétválogatjuk a tisztát a szennyestől, a szemetet a használhatótól. Mindezzel
legfőképpen helyet csinálunk az újnak. Hogy legyen tere, kapcsolódási
lehetősége. És akkor továbbfolyhat az élet a múlttól a jelen felé. S aztán
talán még tovább, a jövő felé.
Amikor megsebződik a
bőrünk, a kis trombociták – vérlemezkék megfelelő kötőanyaggal eltorlaszolják a
vér sebnyíláson való kijutásának útját. A megalvadt vérből var képződik, ami
mindaddig a sebfelületen marad, amíg a seb be nem gyógyul, az új bőr meg nem
erősödik, s akkor a bőr ledobja magáról a vart. Először a sebszéleken, ahol
leginkább érintkezik a külvilággal, aztán fokozatosan az egész leválik. Közben
húzódik, feszül az új bőrön a var. Persze szoktuk kapargatni is, mert zavaró, hogy
ott van valami, a felület folytonosság megszakadt. Emlékeztet a sebesülésre. De
ha idő előtt szedjük le a vart, a bőr újra felszakadhat, akár vérezhet, fájhat
is. Hogy még jobban védjük, amíg a gyógyulási folyamat tart, sebtapaszt ragasztunk
rá.
Így van ez a lelki
sebeinkkel is. A lelki sebek lassan gyógyulnak – persze a sérülés mélységétől is
függ ennek az ideje. A „trauma” szó eredetileg az „átfúrni” szóból származik. Az
igazán súlyos lelki sérülések, bántások mélyen áthatolnak a külvilág és belsőnk
határain, minden védőrétegen. A sebek begyógyulhatnak, de a sebhely, amely
emlékeztet arra, ami okozta, s a fájdalomra, amit elszenvedtünk, megmarad. A
sors beletetoválta a bőrünkbe. Ettől megváltozunk. Lehetünk Harry Potterek,
homlokunkon a tragédia jelével vagy takargathatjuk a sebhelyeinket. Mind azt
jelentik - jelzik, hogy valami - valaki fontos volt egyszer. Nagyon fontos. A
sebhely emlék. Ami emlék, az a múlt.
De addig szükség van a
sebtapaszra, akár a lélektapaszra is. Ami lehet vízálló, Mikiegeres, pöttyös,
cseresznyevirágos, illatos…
Hol lehet beszerezni?
Mindenki nézzen szét otthon a gyógyszeres kis fiókjában…
lejegyezte: Pilla
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése