Telefon, vagy nem telefon? Ez itt a kérdés...

Évről évre nagy dilemma, hogy mi kerüljön a karácsonyfa alá. Nem szeretem a fölösleges dolgokat és nem szeretek semmit megvenni csak azért, mert muszáj. Mert belelovaljuk magunkat, mert belekerget a marketing, mert már októberben kikerülnek a polcokra a karácsonyi kellékek ezzel is azt sugallva, hogy vásárolni KELL!

Arról nem is beszélve, hogy pár éve a gyerekeink is beszálltak ebbe a nyomásgyakorlásba. Hetekkel előtte elkezdik sorolni, hogy mit szeretnének, minek örülnének igazán: okostelefon, tablet, „bluetooth-os” hangszóró... Az utóbbiról azt sem tudtam eddig, hogy létezik.

Emlékszem, annak idején nálunk az éppen aktuális

cipő és ruhavásárlás volt úgy időzítve, hogy az új darabok bekerülhessenek a fa alá és üröltünk, ha valami meglepetés játék is került mellé. Örültünk a szaloncukornak, amit lelopkodtunk a fáról,  a narancsnak, ami annak idején hiánycikk volt, a házilag készített bejglinek. Nem hiányzott semmi.

Ehhez képest most nem tudjuk, mi az elég. Mindent megveszünk év közben, amikor szükség támad rá és jó, ha két napig örülünk neki. Karácsonykor meg már nem tudunk elég komoly dolgot a fa alá tenni, hogy a gyerek ne biggyessze le a szája szélét.

Ó, nem! Nem engedek semmilyen nyomásnak! Elvégre normális értékrenddel bíró család vagyunk, meg tudjuk mi ezt beszélni és tudunk mi örülni a közös készülődésnek, a sütemény sütésnek és egy jó társasjátéknak is, hiszen erről szól az ünnep.

És akkor jön a kegyelemdöfés: „De anya! Én vagyok az egyetlen az osztályban, akinek még nincs telefonja... Ééééés! A bátyám is harmadikos volt, amikor telefont kapott.”

Tényleg? Tényleg minden harmadikosnak van okostelefonja? És tényleg ennyire hülyék voltunk, hogy a nagyobbnak 9 évesen megvettük a telefont??? És tényleg! Emlékszem arra az évre. Ugyanilyen elszántsággal tartottam magam egészen karácsony előttig, amikor ugyanez a lemez szólt, megakadt tűvel ugyanazt ismételve: „Én vagyok az egyetlen, szegény, szerencsétlen sorsú harmadikos, akinek még nincs telefonja...” És ugyanilyen elkeseredetten róttam az üzleteket, hogy valami értelmes ajándékot találjak, aminek haszna is van és nem kerül egy kisebb falu egész éves költségvetésébe, és aminek ráadásul a gyerek is örülne... Emlékszem. Emlékszem, amikor a meggyőződéseit nálam is elszántabban védő férjemmel összenézve, minden elvünket feladva azt mondtuk az eladónak, hogy „Ezt csomagolja, legyen szíves!”... És arra is emlékszem, amikor a gyerek a fa alatt kibontotta a csomagot és örült is, meg nem is, mert telefonnak telefon volt, de nem az a márka, és nem akkora kijelző, és nem akkora memória, hogy a „nemtudommilyenaktuálisőrület” elfusson rajta... Ó igen, emlékszem már, hogy miért nem emlékeztem...

És most az élet ismétli önmagát. Újabb 22-es csapdája, amiből nem tudok jól kikeveredni, mert vagy a gyerek csalódik, vagy én adok fel minden elvet és értéket (ismét...), ahogyan teszi ezt sok más szülő - néhányan hitelbe verve magukat, - csak hogy megfeleljenek. De minek is? Telefon, vagy nem telefon? Ez itt a kérdés, amire nincs jó válasz. Egyébként sem, de így karácsonykor meg végképp nem...

lejegyezte: fonóművek