Az Ünnep – lehet elcsépelt fogalom? Lehet. Lehet joggal vagy
méltatlanul lejáratott? Lehet. Lehet olyan, ami sosem volt a mienk, és hiába
küzdünk érte akkor sem lesz a mienk sosem? Lehet. És lehet olyan, ami kifordult
önmagából, mert kifordítottuk és már régen közelében sincs annak, amiről
annak idején szólt? Ó, lehet!
És lehet az ünnep megható, őszinte magával ragadó? Szerencsére lehet! És lehet felkavaró, nosztalgikus telis tele érzelemmel? Lehet,
lehet! És lehet olyan, ami rólunk szól, nekünk és miattunk? Persze, hogy lehet!
Lehet olyan, ami összehoz, megerősít, megszépít? Lehet. Még szép, hogy lehet. Lehet
olyan, ami ad, amikor adni öröm, amikor legőszintébb önmagunkat adni a
legnagyobb öröm? Lehet!
Min múlik, hogy milyen lesz a sok lehet közül a mi Ünnepünk?
Hiszen sokan megéljük ezt is azt is. Van, hogy egy-egy Ünnep az égig emel és
van, hogy bár eget-földet megmozgatunk érte, úgy lóg, mint a keményítés nélküli
ünnepi abrosz az asztalsarkon, szárnyaszegetten. Néha készülünk rá, teszünk
érte és mégis valahogy unalomba fullad – leginkább itt belül a szívünkben, néha
hagyjuk magunkat sodorni, vagy alig tudjuk követni a sodrást és mégis elér a
görögtűz szerű örömlavina.
Nekem magamnak sincs rá jó receptem, hogy hogyan is kell jól
csinálni. Azt hiszem még- vagy már nincs jó érzékem vagy elég rutinom a
hagyomány-gondozásban. Hagyományt írtam és ezt a szó szoros értelmében
gondoltam: hagyni, hogy elragadjon az előkészületek láza, az együttlét öröme, a
közösen eltöltött idő varázsa, a határtalan öröm, amit akkor érzünk, ha
adhatunk, mert van rá lehetőség, ha szeretteink elérhetőek számunkra és örömmel
veszik, amit nyújtunk nekik. Mert adni tudni kell és kapni is, mindkettőhöz
szükség van arra, hogy a szeretetet ne csak érezni, de kifejezni is úgy tudjuk,
hogy az a szeretőnek és a szeretettnek is jó legyen. Mindezekhez,
ahhoz, hogy az Ünnepünk hagyomány legyen, kell még az a képesség is, hogy ennek
a folyamatnak a pontos kottáját, a „hogyan csináljam”-ot, könnyedén tudjuk lefejteni
a felmenőink szövőszékéről és ugyanolyan könnyedén tudjuk felvetni az utódaink osztovátájára.
Bár ennek a műveletnek a könnyedség a lényege, ne tévesszen meg senkit. Nem
könnyű! Érzék, türelem és sok-sok akarat kell hozzá. Minden tiszteletem azé,
aki mestere ennek. Egy dolog vigasztal, hogy hagyományozható, azaz tanulható és
tanítható.
Nekem az életem apró Ünnepeihez van érzékem és nagyon
igyekszem ezeknek egy részét úgy időzíteni, hogy mások Ünnepeivel egybeessenek,
mert olyankor fényesebben ragyognak az arcok köröskörül, hiszen a belső
ragyogásunk visszatükröződik a másik arcában is. Így tavasszal nem is olyan nehéz
ez, mert a természet ébredése, a virágok kavalkádja, a bogarak tánca, sőt még
az éltető tavaszi eső is a közös öröm felé táncol - ha hagyjuk, akkor – velünk együtt. Ez a vidámodó világ sokat
segít, mosolyra késztet és ad és ad és ad – néha hideget, néha meleget –
türelemmel és érzékkel tanítgat arra, hogy egy szép napon igazi hagyományőrző
és hagyományozható Ünnep váljon belőle számomra - számunkra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése