Mindennapi félelmeink

Utazuuuuunk! Vagy mégsem?

Nagy az izgalom, átrepüljük az Óceánt, kettesben Anya és Gyereke, mert Apa dolgozik, és jön a három hetes tavaszi szünet és amúgy is tartozásunk van; tartozunk egy régen megígért látogatással. Összeszedtük minden bátorságunkat és három és fél hónappal előre viszonylag kedvezményesen megvettük maguknak a repjegyet.

Azóta itt kitört a tavasz, röpködnek a madarak, virágzanak a fák, a szomszéd kislány új kiskutyát kapott, de minket mindez hidegen hagy.

Transzatlanti járatokban gondolkodunk, a nap egyharmadát meghaladó repülőutakról álmodunk és várjuk, várjuk a cseresznyevirágzást. Persze nem akármelyiket, hanem Azt a Cseresznyevirágzást. Mert, hogy annak, kérem ott ahová készülünk, kultúrája van – bár ajándékba kapott –, annyira, hogy van olyan honlap, ahol hivatalosan előrejelzik a közel 1700 fa virágzásának legpompázatosabb pillanatát, persze kamerával itt követheted is az aktuális állapotot. Na, ezekről majd élőben tudósítunk, ha oda érünk. De ez csak a bevezető, a félelemhez.

Mert, ez a nagy kérdés most az indulás előtti héten, hogy tényleg megyünk? Ugyanis a nagy várakozás és izgalmak közben barátkoztunk és utólag kiderült, hogy a barátunk fertőző beteg.

Elkapjuk!!! -rémült meg mindenki!

De nem, nem kapjuk el, mert be vagyunk oltva – hál Istennek. Tehát igen megyünk! Megyünk, oda, abba az új világba, amelyet olyan sokat áldanak és annyian, de annyian le is írnak. A félelem társadalma, ez volt a legutóbbi jelző, amit talán nem is először, de mostanában újra hallottam emlegetni vele kapcsolatosan.

És erről a mi félelmeink jutottak eszembe. Mert akárhogy is vesszük, a félelem kultúrát mi sem kerülhetjük el. Hiszen mi is beoltattuk magunkat, mi hajtott erre, ha nem a félelem? Félelem attól, hogy a betegség rosszkor jön, vagy súlyos lefolyású-, esetleg  szövődményekkel végződő lesz. Féltem, féltünk. Persze voltak az oltás körül másfajta félelmek is, az apró gyerek a fehérköpenytől, a negyedik oltás sorozat után már az épülettől is félt. Egymást átölelve könnyeztünk befele menet, az oltás alatt és kifele jövet is. És nem tagadom féltem én is. Féltem az oltások következményeitől.  Féltem, hogy belázasodik, hogy hányni fog, hogy kijön rajta az a betegség, ami ellen beoltottuk. Féltem attól, hogy a betegség maga nem, csak a szövődmények jönnek elő. Féltem attól, hogy magatartás zavaros, képesség hiányos vagy autista lesz. Igen rohantam és megvettem a kivezetőket, mert hogy:” ha van, legyen” illetve „ha nem használ, legalább nem árt” és hátha segít megelőzni a bajt. Normáááális? Igen beismerem ezzel igyekeztem csökkenteni magamba azokat a félelmeket, amik bár erősek voltak alul maradtak ebben a rémület- licitben és az oltottak sorába tereltek bennünket. Hány ilyen helyzet van, amikor egymásnak feszülő félelmek harcolnak bennünk! S bár addig is hallhattunk róla, de amikor élesben szembe kerülünk vele, akkor mintha minden ismerősünk és minden ismerősünk ismerősének van elrettentő sztorija. Ha meg épp senki nem mesél, akkor a média pont felkap valami borzalmas hírt és sodor bennüket. Hogy mit? Leginkább, hogy vegyük meg ezt és vegyük meg azt, mert akkor talán – talán van cicafarknyi esélyünk, hogy ép bőrrel megússzuk a dolgot. Ritkán ismerjük be, de a társadalmunk mozgatórugója gyakran a félelem. Ezt lovagolják meg a politikusok, az üzlet és a média is ebből él.

Szeretnétek erről együtt gondolkodni? Mert ez az egész hecc csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor azonosítjuk, hogy milyen félelmekre építenek azok, aki mozgatni szeretnének bennünket. …és nem utolsó sorban lehet ezen változtatni? Szerintem igen, és ezt az egyén szintjén kell eldönteni. Mégpedig úgy, hogy a döntéseinket igyekezzünk józan alapokra helyezni.

Így utólag belegondolva, nekünk megérte a bárányhimlő elleni oltás – megyünk az Új Világba szeretetlátogatásra ( az okosak ezt úgy mondanák: önigazolás:D)

http://havecamerawilltravel.com/cherry-blossoms/

http://www.nps.gov/cherry/cherry-blossom-bloom.htm

  lejegyezte: ebarátnőm