Zene és a lelkem húrjai

Mostanában elgondolkodtam azon, mit jelent számomra a zene? Nem mondhatom, hogy fanatikus rajongója vagyok valamelyik irányzatnak,  de az ellenkezőjét sem állíthatom. 

A zene hangulat függő nálam; van úgy, hogy folyamatosan ugyanazt hallgatom, aztán keresek valami rég nem hallott klasszikust, és van, hogy egyáltalán nem hallgatok semmit sem. Egy dolog azonban biztos, életem során sok-sok súlyos, fájdalmas életeseményhez kötődött egy-egy dallam.

Ha valami belül, mélyen a lelkemben nagyon fáj, akkor egy szomorú ritmushoz menekülök és mindig találok egy odaillő szöveget, ritmust és hangulatot, amit aztán rongyossá hallgatok. De van, hogy a zene talál meg engem anélkül, hogy keresném megszólal és letaglóz, nem ereszt, mert mélyen összekapcsolódik az adott élethelyzettel, ezáltal megpendíti a lelkem húrjait a fájdalmas időszakokban.

A feldolgozás folyamata annyira sokféle és mindenkinél más és más, én tudom ezt. Nálam a zene egy bensőséges támaszték, apró vigasz vagy éppenséggel még vigasznak sem mondható valami, ami ott van, és ha csak a figyelmemet tereli el azzal a mondanivalóval, amit megtalálok benne, akkor ennyit tudott tenni értem, megtette és elhallgat. Ha újra szükségem van rá elindítom. Ha szükségtelen, vagy túl fájdalmas, elzárom abba a dobozba, amiben bármikor megtalálhatom. Terápia ez. Zeneterápia, hangolás a lélekhúroknak.




lejegyezte: sziluett