Azt mondják, az illatemlékek maradnak meg legtovább,
legélénkebben az emlékezetünkben. Magam is tapasztalom, hogy egy ismerős illat
pillanatok alatt fel tud idézni bennem érzéseket, helyzeteket és egy
varázsütésre ott találom magam gyerekkorom rég elfeledett történeteinek kellős
közepén.
Nekem az ünnepeknek is megvan a maga saját illata. A húsvétnak
is.
Változnak az idők és gyanítom, a húsvét sem lesz már olyan,
mint régen, amikor már hajnalban vártam a szomszéd fiút, Pistit, aki mindig
legelőször csengetett, mert nálunk kezdte a locsoló-hadjáratot. Amikor gondosan
sorravettem, kikre is számíthatok, hány hímestojásra lesz szükség, hogy egy
locsoló se távozzon üres kézzel. Amikor még számoltam, hogy hányan locsoltak
meg, nehogy elhervadjak, és amikor még eldicsekedtünk az osztályban másnap,
hogy bezzeg nálunk hányan jártak.
Mióta gyerekeim vannak, próbálok valamit visszahozni a régi
élményből, hogy ők is megtapasztalhassák. De valahogy nem olyan. Ma már nem
várunk vendéget, legfeljebb a szűk családi kört és a fiaim sem veszik nyakukba
a várost, hogy sorra locsolják a lányokat. Rendszerint nem is vagyunk itthon,
hanem egyik nagymamától rohanunk a másikhoz.
Évekig próbálkoztam, hogy valahogy mégis húsvéti hangulatot
teremtsek, de nem ment. Hiába a nyulas-csirkés-hímestojásos díszítés, a
báránykás asztalterítő, a tyúkanyós tojástartó kosárka, a tojásfestés a
gyerekekkel, a sonka, a torma... Valahogy nem volt az igazi.
Aztán egyik évben a Londonban élő öcsémmel beszéltem, aki
nem tudott hazautazni húsvétra. Kérdeztem, mit csinál. Meglepő válasz érkezett.
Azt mondta, kalácsot süt, mert kalácsillat nélkül neki nincs ünnep. És akkor
megértettem. Akkor eszembe jutott minden. A kalács édes illata hiányzott, ami
belengte a nagypénteket. A fényes héjú, aranybarna kalácsé, amit nagymamám
dagasztott, kelesztett, sütött, amit minden étkezésnél a sonka mellé ettünk. Az
ünnep illata, ami összefogja és varázslattal tölti meg a kellékeket és
rituálékat. Amit nem lehet a boltban megvásárolni és amit nem lehet semmi
mással pótolni.
Azóta mi is kalácsot sütünk. Az illat kedvéért, ami
egycsapásra felidéz mindent bennem és remélem, majd a gyerekeimben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése