Azt mondta, ismer egy
jó forrócsokis helyet a Liszt Ferenc téren; „… ott a legjobb a forrócsoki -
sűrű, édes, olyan… nagyon-nagyon csokis… Érdemes odáig elsétálni.” Ez volt a harmadik randink, csillogó szemekkel
és letörölhetetlen mosollyal az arcunkon indultunk a csokinkért. Nem volt ugyan
szükségünk további boldogság-hormon adagra, de azt alig vártuk, hogy
kóstolgassuk egymást, és tovább ismerkedjünk. Igazság szerint már az első találkozáskor,
mikor a Mechwart téren beült az autómba, már akkor tudtam, hogy Ő az! Itt van!
Megvan! Végre! Érdemes volt várni.
A csoki tényleg jó volt, bár szerinte volt ez
jobb is. Ezt a megjegyzését úgy fordítottam le magamnak, hogy ez a fiú a
legjobbat akarja nekem adni. Jó kezdet.
Jól esett vele beszélgetni, és egyre mélyebbre merültünk egymás szemében. Úgy éreztem, egy közös buborékban ülünk, és ami azon kívül volt, nem is létezett.
Jól esett vele beszélgetni, és egyre mélyebbre merültünk egymás szemében. Úgy éreztem, egy közös buborékban ülünk, és ami azon kívül volt, nem is létezett.
Kissé feszengve kezdett
új témába. Látszott, hogy nagyon fontos neki, amit mondani akar:
- Van két gyerkőcöm.
Nem én nevelem őket, de minden második hétvégén velem vannak. - és kicsit sem
nyugodott meg azzal, hogy végre kimondta. Szinte tapintható volt a feszültsége,
ahogy arra várt hogyan reagálok.
- Engem ez egyáltalán nem
zavar. - próbáltam nyugtatni és még mondtam ezt-azt, bizonygatva, hogy ezt a
helyzetet jól és könnyedén fogjuk kezelni.
Ez volt az elképzelés.
A valóság nem sikerült ennyire könnyedre. A gyerekekkel lassan, óvatosan
ismerkedtünk, mint a félős, zárkózott kiskutyák, magamat is beleértve. Nem
akartam pótanyjukká válni, ezt már az elején eldöntöttem. Megelégszem azzal, ha
elfogadjuk egymást. Néhány találkozó után rájöttem, ez sem olyan egyszerű, mint
amilyennek látszott akkor, amikor még csak elméleti szinten játszottam a
gondolattal. És akkor, a semmiből hirtelen belém hasított: Te jó ég! Én már
voltam ebben a helyzetben egyszer! Sok évvel ezelőtt, egy rövid ideig tartó, de
intenzív szerelem ért véget azzal, hogy megijedtem attól, hogy a pasival együtt
két kisgyereket és egy volt feleséget is kapok. Akkor eldobtam az egészet
mindenestől: a pasit, a szerelmet, a lehetőséget a boldogságra. Megijedtem...
Te jó ég! - mondtam
magamnak - várj csak egy kicsit! Ezek szerint most másodjára kaptam meg
ugyanazt a feladatot! A bumeráng, amit anno elhajítottam, most visszatért. Úgy
látszik, mégsem kerülhetem el a sorsomat.
De már nem is akarom.
Eltelt 3 év és végre
összeházasodtunk. Annyira féltem, mit fognak hozzá szólni a gyerekek! A kislány
törte meg a jeget, egy családrajzzal, amit a bejelentést követő következő
hétvégénkre hozott. Én voltam rajta apával együtt. Menyasszonyi ruhában!
Istenem!
Elfogadott engem… Abban
a pillanatban minden megváltozott bennem is. Még mindig hálás vagyok annak a
kis óvodásnak, aki most már tinédzser, és még mindig ő kezdeményez:
-
Csináljuk már végre a tiramisut?
(Figyelem! A
fenti írás egy újra megjelenő sorsfeladatról szól. Ez egy feladat, amit ha
sikerül jól megoldani, akkor a fejlődés lehetőségét hordozza magában. Van egy
erre nagyon hasonlító helyzet, ami úgy jelenik meg az életben, hogy mindig visszatér
és mindig szenvedést okoz. Az nem sorsfeladat. Az előbbi, a sorsfeladat nehéz,
de megoldható, és fejlődsz általa. A második csak teher, ami romboló és lefelé
húz. A terhet nem muszáj tovább cipelni, kérhetsz segítséget.)
Lejegyezte egy kedves vendégünk: Holányi-Pap Dia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése