Nem baj ha félsz

Nem tudom, Te hogy vagy ezzel, de én félek kötődni. Nem volt ez mindig így, mostanában alakult ki. Félek tartozni valakihez, és nem azért, mert bárki más lenne a képben vagy, mert nem tartom magamat késznek erre. Hanem mert vannak pillanatok, amikor szinte kifutnék a világból és nem vágynék rá, hogy bárki utánam jöjjön. Elmesélem a tegnap estémet.

A napok óta tartó hőség után délután végre eleredt az eső. A futó zápor felfrissítette a várost. Nem öltöztem túl, farmer volt rajtam csipkés felsővel és fekete zakóval. Most így éreztem jól magam. Vettünk neki egy nadrágot és megvacsoráztunk a mozi előtt. Ő az első, akivel ilyeneket csinálok a szakítás óta. Különös érzés, mikor megfogja a kezem vagy átöleli a derekam és úgy megyünk az emberek előtt. Kicsit elszoktam ettől, de nem baj.


Ez így olyan természetes most, olyan egyértelmű, hogy mi vagyunk, megyünk, csinálunk dolgokat, ketten vagy másokkal. Mert nyár van, mert nincsenek korlátok, határok, nem kell elszámolni az időnkkel sem. Nem kell gondolni például olyanokra, hogy ő Pest, én Debrecen.



Nyár van, lenge ruhákat veszünk, hosszúra nyújtjuk az estéket, borozunk és nevetünk, én mégis félek. Félek, mert tudom, milyen vagyok, ha szeretek. Tudom, hogy én csak nagyon tudok szeretni vagy sehogy. Biztosan neked is volt már ilyen, hogy érezted, hogy megbízhatsz valakiben, mégsem voltál rá képes. Saját magad építette korlátokba ütköztél.


Ezeket a korlátokat a mai világ alakítja ki, magában a világban nem lehet igazán bízni. Nem lehet komolyan venni.

Szóval vacsoráztunk és elmentünk moziba a barátaival. Kicsit feszengtem azt hiszem, bár ez erős szó, inkább csak új volt a helyzet, de ő végig figyelt rám. Néha nehéz megmutatni önmagadat idegenek előtt, ezért csak csendben ülsz és figyelsz és utána rájössz, hogy így, csendben figyelve, sokkal jobban megismerted az embereket.


Több helyen voltunk még az este folyamán, sétáltunk ide-oda, majd egyszer csak megálltunk egy falnak dőlve.

- Nem baj, ha félsz. –mondta, miközben megragadta hajamat és belecsókolt a nyakamba. A házuk előtt álltunk, hajnal kettő lehetett, de nem voltunk fáradtak. – Csak nem értem, hogy mitől.
- Nem is kell még értened. – suttogtam.

Megölelt. Nem tudom már, hogy mire gondoltam pontosan abban a percben, de valahogy megváltoztak körülöttem a dolgok. Hűvösebbnek éreztem a hajnali fuvallatot, hangosabbnak a falevelek zörgését és bódítóbbnak az illatát. Talán mondtam is neki valami ilyesmit, hogy:
- Szeretem az illatod.

Gondolatok keresztezték egymást fejemben, de furcsa mód nem rá gondoltam, hanem magamra. Pontosabban, hogy milyen lehetek az ő szemében. Ilyennek képzelt? Ilyennek akar? Úgy ölelt, mintha nem létezne más a világon, nem lennének rajtunk kívül emberek, házak, életek, csak mi állnánk ott a belváros egyik eldugott utcáján. Egyik kezével derekamat fogta, a másikkal az arcomat simogatta. Azt hiszem, ezek azok a pillanatok, amik örökre belénk égnek valamiért. Amiket egyszer majd elmesélünk valakinek.

- Menjünk be? – kérdezte.

- Inkább hívok egy taxit.

Akartam mondani valamit még, magyarázni, de nem tudtam. Magamnak sem tudtam megindokolni, hogy miért vagyok ennyire bizonytalan. Hogy a taxiban ülve miért érzek egy kis bűntudatot, amiért én már tudok lenni mással? Miért van az, hogy egy kapcsolat akkor is hatással tud lenni ránk, amikor már elengedtük? Nem tartott sokáig az érzés, hamar elmúlt, én mégis hagytam, hogy ha csak tíz percre is, de eluralkodjon rajtam.

Félelmeink, múltbéli csalódásaink sokszor szabnak határt cselekedeteinknek, ami néha előnyünkre, néha hátrányunkra válik. De tudod mit? Bízni kell. Bíznunk kell egymásban, a másikban, magunkban. Nem szabad engednünk, hogy a csalódások kihassanak személyiségünkre. Be kell engednünk életünkbe az új helyzeteket és békét kell kötnünk a múlttal. Nem szabad szemet hunyni felette, vagy kitörölni magunkból. Azok is mi voltunk, a részünk volt, akár egy kapcsolatról, akár egy barátságról legyen is szó. De valamiért elmúlt, vége lett. Éppen ezért nem szabad bűntudatot érezni, ha jön a helyére valami új.


És egyébként is nyár van, fiatalok vagyunk és megengedhetjük magunknak, hogy néha kikapcsoljuk az agyunkat és ne gondoljuk túl a dolgokat!

lejegyezte: egy kedves vendégünk